Szeretnék most olyan szépet írni,<br>de a tollam másképp fog ma már<br>mint tavaly, hisz itt voltál közöttünk,<br>s néked is szólt névnapi imám.<br>Mégis: most is ugyanúgy kívánok<br>István napra ezer áldomást,<br>legyen boldog égben és a földön<br>minden István, s legyen oly csodás<br>minden napja, amilyet szeretne <br>itt a földön, s ne legyen ma más,<br>csak kacagás. Vidám nóta zengjen,<br>s jókedvüktől visszhangzzon a ház.<br>Legyen boldog mindenki a földön,<br>s ünnep után is égjen a láng<br>szívünkben, és úgy tudjunk szeretni,<br>mintha mindig ünnep lenne már.

Óvakodj oly férfitől<br>Kinek szemöldöke összenől.<br><br>Ki piros alsógatyát visel<br>Azt mindenáron kerüld el.<br><br>Ki olvas jobban megfelel,<br>De ha kutyát szeret, azt vedd el!

Gyűlölöm! Szakad fel benned, <br>de közben mégis szereted,<br>pedig önző volt. Szívtelen, csalfa,<br>s meg sem érdemli, hogy szeresd.<br><br>Akadna más. Szebb is és jobb is,<br>kinek te lennél mindene,<br>s mégis: a szíved csak érte vérzik,<br>cafatra tépve lelkedet.<br><br>Belül háborogsz, akár a tenger,<br>mely dühödt hullámmal tépi meg<br>őrült haraggal szétcibálva,<br>mindazt, mi útjában terem.<br><br>Milyen önző is néha az ember!<br>Azt bántja meg, ki hűn szeret,<br>nem bánja, ha a másik szenved,<br>s poklok kínjait éli meg.<br><br>S ha egy másiktól visszakapja,<br>talán csak akkor érti meg,<br>milyen gonosz volt, de már késő!<br>Minden, de minden elveszett.

Ha szellő fúj a fák között, <br>te jutsz eszembe róla,<br>úgy érinti az arcomat,<br>mint egykor <br>ajkaid csókja.<br>Ha üres ez a nagy világ, <br>s helyemet nem találom,<br>eszembe jutsz, hisz te voltál <br>mindenem e világon.<br>Ha csapongó lelkem felsajog,<br>ezernyi színes álom<br> jut eszembe és kérdezem: óh! Vajon merre jársz most?<br>Gondolsz e rám még kedvesem, <br>s eszedbe jut e néha,<br>mily forró volt a szerelem, <br>s miért nem vált valóra?<br>Én szerettelek. S álmaim<br>borzas, vad szenvedélye<br>tehozzád szállt, <br>és azt hittem,<br>nem tépi semmi széjjel.<br>De jött a reggel, s az ébredés <br>magával vitt minden szépet,<br>s keserves, könnyes vajúdás<br>jött, amely szívembe égett.<br>Én szerettelek. S szívemben<br>hirtelen puszta tél lett,<br>hiszen messze jársz. Mást szeretsz.<br>S meg tudnék halni érted.<br>Oly gyorsan száll az életünk,<br>miért nem érted végre,<br>csak egyszer élünk,<br>hát most szeress,<br>amíg még érted égek.

Mit irhatnék én a nagy világnak,<br>szépet, jót, hisz én is tévedek,<br>s van úgy, mikor jót tennék, de mégis,<br>valahogyan mindent elcseszek.<br><br>"Csak vidáman!" Így hangzik a fáma,<br>s jókedvem is néha szertelen,<br>mikor a már kukacos almában<br>lelek néhol egy kis ép helyet.<br><br>Öreg vagyok. S bohócnak már gyáva,<br>parlamentben nekem nincs helyem,<br>pedig néha paraszti ész jobban<br>átlátja a szörnyű tényeket.<br><br>Elmennék az "Uraknak" szakácsnak,<br>hogy érezzék, milyen is lehet<br>far- hátból is olyan jókat enni,<br>osztriga és kaviár helyett.<br><br>S ha mit írtam ügyvédeik látják,<br>lehet végre úrinő leszek,<br>nyitják- csukják előttem az ajtót, <br>s csíkosban is divatos leszek.