Van olyan, aki szédült erővel<br>félretol minden akadályt,<br>s ha kell, üvöltve, sírva,<br>de bármilyen próbát kiáll.<br><br>Letépi csupasz kezével,<br>ha kell a csípős csalánt,<br>meg sem szisszen, és sebzett kezével<br>keresve utat talál.<br><br>Hiába nőtték be sűrű ágak<br>s borostyán fut fel reá,<br>félretolja, s az ágak között is<br>járható ösvényt talál.<br><br>Mindig van, aki összeroppan,<br>akár egy díszes porcelán,<br>s földre omlik akár egy várrom<br>ott, a domb túloldalán.<br><br>Mindig van, aki lesújtó gőggel<br>követ hajítva ránk,<br>félresöpörne puszta kézzel<br>bárkit, ki útjába áll.<br><br>Mindig is volt. S mindig lesz újra<br>rossz, de tán majd a világ<br>megtisztul egyszer, s legyőzi végre<br>a gonoszt, mely útjába áll.<br><br>De addig küzdenünk kell még<br>mindenért. Nap- nap után,<br>s százszor, ezerszer talpra állni,<br>ha kell, de győzni muszáj.

Furcsa a kávé íze a számban<br>ezen az álmos hajnalon,<br>furcsán ásít a hold is az égen,<br>amíg aludni vánszorog.<br><br>Oly furcsa most a megvetett ágy is,<br>érintetlen a paplanod,<br>mióta nem vagy, üres lett minden,<br>s oly borúsak a nappalok.<br><br>Valahogy most a meleg sem csábít,<br>pedig a kályha úgy lobog<br>belülről, és a vöröslő lángok<br>szinte táncolnak arcomon.<br><br>Úgy világít a meleg szobában,<br>mint a mécses az asztalon,<br>olyan jó meghitt meleget áraszt,<br>csak Te hiányzol most oly nagyon.<br><br>Tudod: nekem csak Te vagy a fontos:<br>s most az órákat számolom,<br>amikor végre nyílik az ajtó,<br>s karodba omlok. Hisz tudom:<br><br>Te is szeretsz, és amíg a szívem<br>egyetlen egyet is dobog,<br>minden dobbanás tenéked szól, hisz<br>teérted élek. Jól tudod.

Mama segíts! Én úgy szeretnék<br>rajzolni olyan szépeket,<br>amilyet te, de nem tudok még.<br>Mutasd meg nekem, hogy lehet.<br><br>Rajzoljunk együtt szép nagy házat,<br>amelyben elfér sok gyerek,<br>s terített asztalt sok- sok székkel,<br>hogy minden odaférjenek.<br><br>Rajzoljunk fénylő napsugárt is,<br>amelytől jobb kedvük lehet,<br>s égboltot, amely olyan szép kék,<br>amilyen most az én szemem.<br><br>Tudod, mama: ha megtanítasz,<br>oly szépet rajzolok neked,<br>hogy majd amikor megcsodálod<br>könnybe lábad a két szemed.<br><br>Belerajzolom csöpp kis szívem,<br>ami úgy dobog, s úgy szeret!<br>Hiszen én vagyok minden kincsed<br>Mama! Én tudom, hogy szeretsz!<br><br>Ó kicsim! Nekem te vagy minden<br>kincsem mióta létezel!<br>Jól tudod. És ez mindig így lesz,<br>amíg csak köztetek leszek!

Furcsa tél van, és jég borít mindent,<br>jég takarja a cserepet,<br>átlátszó, fénylő jégtakarót sző<br>minden kis útra a hideg.<br><br>Mennék hozzád, de úgy csúszik minden,<br>s járható utat nem lelek,<br>síkos jégpáncél borít be mindent,<br>s elindulni már nem merek.<br><br>Rád gondolok. Szeretsz e engem?<br>S ont e rám szíved meleget?<br>Vagy kihűltél, s ugyanoly vastag<br>jég borítja a szívedet<br><br>mint itt, ahol jégcsapok lógnak<br>furcsa fényben az ereszen,<br>mint az átlátszó üvegdíszek,<br>amelyek oly törékenyek?<br><br>Látlak e még? És szerelmes szívem<br>felolvasztja a szívedet?<br>Vagy olyan már benned minden érzés,<br>mint a téli szél hidege?

Jó lenne hinni úgy, mint régen,<br>talán egyszer még jobb lehet,<br>s az a súly, mely a vállam nyomja,<br>holnapra könnyebb is lehet.<br><br><br>Hogy az a hang, mit alig hallok,<br>Holnap majd felcsendül nekem,<br>s azok, akik most nem ismernek,<br>nem nyomják rám a bélyeget.<br><br><br>Hiszen a súly, mely földre húz most,<br>holnapra másé is lehet,<br>s hogy mily nehéz erősnek lenni,<br>csak akkor érzed, ha átveszed.<br><br><br>S talán, ha te is összeroppansz<br>alatta, akkor értheted,<br>milyen nehéz is jónak lenni<br>mindig, és mindenekfelett!