Ki tudja miért hullajt a rózsa<br>harmatos cseppből gyöngyöket?<br>Mért van olyan szép színes virága,<br>ha szúrós tövise megsebez?<br><br>Mért árad olyan bűvös illat <br>szirmaiból, és hogy lehet<br>hirtelen olyan nagyot szúrni,<br>hogy kiserkentse a véremet? <br><br>Talán épp olyan, mint az ember.<br>Olyan gyönge, és védtelen,<br>s szúrós tövise épp azért van,<br>hogy bársonyos szirmát védje meg.<br><br>Oly furcsa, mint az emberi lélek.<br>Mindig az szebb, mely színesebb,<br>S élénk szirmában benne rejlik<br>ezernyi rejtett félelem.<br><br>Amelyik szép, az oly törékeny,<br>hogy minden szellőtől megremeg,<br>Mégis: először azt tépik le,<br>s ha hervad, eldobják messzire.<br><br>Akár a lélek. Amelyik szép, az<br>minden rossz szótól megremeg,<br>s amelyik gonosz, meg se rezzen,<br>hisz annak nem fáj semmi sem.

Hideg tél volt, és dideregve<br>ásítoztak a hajnalok,<br>dér lepte szárnyuk meglebbentve<br>bámultak be az ablakon.<br>Hűvös fényüket rám vetítve<br>végigszántottak arcomon,<br>mégsem fáztam. Hisz velem voltál,<br>s tested melege áthatott.<br>Hozzád bújtam. Te észre sem vetted,<br>mégis: annyira meghatott,<br>ahogy álmodban ott feküdtél<br>boldog mosollyal ajkadon.<br>Azt hittük akkor, úgy ébredünk fel<br>együtt majd minden hajnalon,<br>egymás karjában, önfeledten,<br>s ránk talál majd a nyugalom.<br>Most messze vagy. Nehéz a sorsunk. <br>Hideg ágyamban megfagyok.<br>Olyan jó lenne hozzád bújni,<br>s érezni, ahogy átkarolsz.<br>Tudom, hogy vársz, és épp úgy szenvedsz,<br>mint én, s egy derűs nappalon,<br>mardosó vágyad visszaűz majd.<br>Nem bírod soká. Jól tudom.

Nem szerettem így senkit a földön,<br>s félek. Félek, hogy elveszel,<br>mint az árnyék a vaksötétben,<br>mit az éjszaka eltemet.<br><br>Magamban látom most is arcod,<br>olyan furcsa most énnekem,<br>mintha valami láz gyötörne,<br>és most annyira féltelek.<br><br>Nem mondod el. Én mégis megérzem<br>rögtön, ha valami bánt,<br>olyankor halványul a fény is<br>szemedben, s nem nézel rám.<br><br>Gonosz a sors, és ezernyi gondot<br>rakott a vállunkra már,<br>szúrós tövisét egyre nyomva<br>bőrünkbe, s annyira fáj.<br><br>Mégis átvenném vállaidról!<br>Az enyém megszokta már,<br>de nem tudom. S annyira kínoz,<br>szinte a húsomba váj.<br><br>Imádkozom. Kérem az Istent.<br>Ne rakjon több súlyt reánk!<br>Oly sok a gonosz! Mért nem rakja<br>azokra, kiknek kijár?

Néha oly nehéz erősnek lenni,<br>roskatag lábunk megremeg,<br>ahogy a szél fúj a zizzenő fák közt,<br>megrezegtetve a levelet.<br><br>Néha annyira nehéz a súlyunk,<br>mégis küzdünk, mert érdemes.<br>Hiszen nekünk kell új erőt adni<br>azoknak, kik oly kedvesek.<br><br>Mellettük lenni, mikor a hajnal<br>kibontja első sugarát,<br>s csillapítani fájdalmát annak,<br>ki már attól fél, nincs tovább.<br><br>Biztatni kell, hatalmas hévvel,<br>saját erőnkből adva át<br>mindaddig, amíg érezzük azt, hogy<br>újult erővel küzd tovább.<br><br>Meg kell ragadni minden percet,<br>s míg van a lelkünkben lázadás,<br>le fogjuk győzni bármi áron,<br>a feltornyosuló akadályt.<br><br>Úgy ébredjünk fel minden reggel,<br>hogy higgyük: azért is van tovább!<br>S minden apró kis kézfogásban<br>érezzük azt, hogy mily csodás.

Ne kérd azt, hogy szeresselek újra!<br>Szívemben nincs többé helyed,<br>elmúlt a nyár, puszta, hideg tél lett,<br>szél süvít a néma táj felett.<br><br>Épp úgy tombol, ahogyan most bennem<br>a hirtelen feltört indulat,<br>Csillapítanám, de mindhiába,<br>az utolsó húr is elszakadt.<br><br>Ne kérd azt, hogy szeresselek újra<br>temiattad dúl most idebent<br>vad vihar, mely dühödt haragjában<br>ajkaimra fagycsókot lehel.<br><br>Hidegével testemet átjárva<br>hűvös, fagyos nyugalmat teremt,<br>megkönnyülök. Nem érdekel semmi.<br>Nem vagy már más, csak egy idegen.