Hoz el nekem a csönd varázsát,<br>amit régóta keresek,<br>hosszú éjszakák átálmodását,<br>amely annyira kell nekem.<br><br>Hozd el nekem az est nyugalmát,<br>hogy álomra hajtsam ősz fejem,<br>S örökös aggódás helyett végre<br>Egy kis nyugalmat adj nekem.<br><br>Add nekem vissza a hitemet végre,<br>hogy higgyem: egyszer tán jobb lehet,<br>Hisz a tengernyi küzdelemből<br>rég kivettem a részemet.<br><br>Küzdelmes évek, emberöltők<br>súlya mely árnyékként követ,<br>mázsás teherként földre húzva,<br>megfeszítve a bőrömet.<br><br>Ne kínozz már! Nem tettem semmit!<br>Mért űzöl engem szüntelen?<br>Hiszen nem volt csak annyi bűnöm,<br>azt szerettem, kit nem lehet.<br><br>Ne üldözz már! Add vissza végre<br>mindazt, ami még jár nekem!<br>Ne vedd el tőlem minden álmom,<br>nézz rám! Segíts meg Istenem!

Nem így akartam elköszönni,<br>amikor végleg elmegyek<br>tőletek, hiszen hittem abban:<br>talán köztetek van helyem.<br><br>Elhittem azt, hogy szorgos munkáért<br>kijár majd annyi tisztelet,<br>mint annak, ki más után áskálódva<br>árulkodik, és hízeleg.<br><br>Tisztes munkának kevés a bére.<br>És már tudom, hogy nincs helyem<br>azok között, kik átgázolnak<br>érzéketlenül mindenen.<br><br>Elmegyek, ahol nekem is jut majd<br>egy talpalatnyi kis földdarab,<br>s elfogadnak majd ily szegényen,<br>hiszen a lelkem gazdagabb.<br><br>Nem így akartam elköszönni!<br>El sem akartam menni sem.<br>Hiszen a föld a talpam alatt itt<br>puha bársonyként omlik el.<br><br>Hiányzik majd, de mégse bánom.<br>Máshol talán majd kedvesebb<br>szavakkal várnak, megszeretnek,<br>s örülnek annak, ha ott leszek.

Nem érdekel, hogy mit mondanak rólam,<br>hisz csak én tudom, mit, miért teszek,<br>nem érdekel, ha durva szavak szólnak,<br>meg sem hallja már rég, süket fülem.<br><br>Nem érdekel, ha sunyin meglapulva<br>gonosz pletykákat súgnak, mert lehet,<br>talán ennyi csak minden boldogságuk,<br>s minden csapástól erősebb leszek.<br><br>Nem érdekel, ha hosszú éjszakákon<br>magányod oly nagy, s hiányzom neked,<br>mikor ott voltam darabokra törve,<br>te sem kerestél. Nem voltál velem.<br><br>Nem érdekel, ha könnyeidnek árja<br>patakként folyik szét az arcodon,<br> neked sem fájt, mikor miattad sírtam,<br>s könnyektől ázott hűvös vánkosom.<br><br>Nem törölte le senki, ha sírtam,<br>s lelkemre hullott pergő gyöngyszeme,<br>apránként, lassan kristályosodva,<br>amíg szívemen burkot képzenek.<br><br>Körbevonva, hogy ne fájjon semmi,<br>s valahol mélyen mégis megrepedt,<br>s hiába hívsz, és hiába jönnél,<br>szakadt szívemben nincs többé helyed.

Lassan szeretnék megöregedni,<br>ahogy a felhő a fák felett<br>halad el, szinte nem is látni,<br>hogy megy, csak azt, hogy ott lebeg.<br><br><br>Feslett ruháját szétterítve<br>az égen, álmosan integet,<br>olyan fehéres- halványszürkén,<br>amilyen most az én fejem.<br><br><br>Lassan szeretnék megöregedni,<br>hogy sokáig legyek köztetek,<br>látni, érezni: milyen érzés,<br>ahogy nőnek a gyermekek.<br><br><br>Kopott szívemben annyi érzés,<br>amely átjárja mindenem,<br>s hozzátok száll. Szinte hallhatjátok,<br>ahogy boldogan megremeg.<br><br><br>Mint a nyárfa, mely meg-megzizzen,<br>ahogy a széltől megremeg,<br>én is épp olyan remegve várom,<br>hogy ott legyek végre köztetek.<br><br><br>S ha majd az éjjel hideg csókja<br>fáradt szememet zárja le,<br>hadd mondhassam, hogy boldog voltam,<br>amíg itt voltam köztetek.

Egy elhagyatott teleken állok,<br>mely régen az otthonom volt.<br>Csak egy üres lyuk tátong<br>ahol valaha egy kút mormolt.<br><br>A régi házat lebontották,<br>már csak gaz nő helyében,<br>régi lakói már elhunytak,<br>de rájuk még jól emlékszem.<br><br>A homokozó, hol játszottam,<br>nem más mint kísérteties üreg,<br>nem nő benne más mint <br>csalán, bogáncs s vadfüvek.<br><br>De egy gyám itt még őrködik<br>mintha óvva nézne le reánk -<br>volt otthonunk drága kincse –<br>az a régi, szeretett diófánk.