Úgy gondolj rám, mint álomképre,<br>amely a múltban létezett<br>titokban, néha felvillanva<br>s aztán hirtelen elveszett.<br><br>Akire vágytál álmaidban<br>s mégis elűzted messzire<br>durva szóval, és büszke gőggel,<br>s nem maradt belőle semmi sem.<br><br>Kutatnád néma pillantással<br>s mások szemében úgy lesed,<br>azt a felcsapó, tiszta lángot,<br>mely a légtérben ott rekedt.<br><br>Hiába hazudsz minden éjjel<br>forró szerelmet bárkinek,<br>azt a nyugtató, tiszta érzést<br>nem leled többé senkiben.<br><br>Hiába dúskálsz földi jóban,<br>s ezernyi ízét élvezed<br>százezer forró ölelésnek,<br>mégsem pótolja semmi sem.<br><br>Az a vágy, amely benned szunnyad,<br>sosem aludt ki teljesen,<br>s bárhogy keresed más karjában,<br>nem csillapítja senki sem.<br><br>Ma még tagadod. De majd holnap<br>kínzó álmodban ott leszek,<br>s átkozni fogol minden percet,<br>amely hasztalan elveszett.

Sosem szólt szebben semmilyen dallam,<br>mint akkor, azon az éjjelen,<br>amikor értem fakadtál dalra,<br>s éreztem azt, hogy mily heves<br><br><br>minden érzés, mit irántam érzel,<br>s mint egy bűvös kép úgy jön el<br>ma is, és szinte épp úgy hallom,<br>mint akkor, azon az éjjelen.<br><br>Csak álltam, s hallgattam meghatódva<br>oly szép volt az a lágy zene,<br>mintha valami angyal szólna,<br>s hárfa húrjain pengene.<br><br>Istenem! Milyen régen is volt!<br>Azóta deres tél lehel<br>fagycsókot forró ajkaimra,<br>s vállamra terít hűs lepelt.<br><br>Hideg csókjával rám lehelve<br>mindent fehérre permetez<br>leheletével, s elfeledtet<br>minden rosszat, mely megsebez.<br><br>Csak az a bűvös, tiszta dallam,<br>mely a fülemben ott rezeg,<br>az hangzik fel, és újra érzem:<br>milyen szép is volt ott, veled.

Csillagom vagy nekem. Csöppnyi ékességem,<br>felcsillanó mosoly gyermekem szemében.<br>Tiszta, csengő hangod angyal kacagása,<br>s minden érintésed mosolyom varázsa.<br>Csillagom vagy nekem. Minden üdvösségem<br>megtalálom benned, s minden ölelésben<br>ott ragyog szemednek kékítő varázsa,<br>mint reggeli napfény első ragyogása.<br>Te vagy a mindenem. S bármily messze élek,<br>tehozzád száll álmom éji sötétségben.<br>Te vagy a legdrágább kincse a világnak,<br>mikor veled vagyok, elkerül a bánat.<br>Hiába sodort el messzire a végzet,<br>éppen úgy szeretlek, és ugyan úgy érzek<br>minden álmomban, és minden ébredésben<br>úgy csillan fel nekem arcod fehérsége,<br>mint a legfényesebb csillag ragyogása,<br>melyet nem tompít el az idő múlása.<br>Csillagom vagy nekem, és egyszer remélem,<br>meghallgatja Isten egyetlen kérésem.<br>Közelebb visz hozzád, s karjaimba zárlak, <br>mint a legdrágábbik kincsét a világnak.

Az is harc, mikor azokkal harcolsz,<br>kik tönkretették az életed,<br>habár kívülről nem látszik semmi,<br>s nem ropognak a fegyverek.<br>Az is fáj, mikor összetörve,<br>félig ájultan ott heversz,<br>Tested éktelen seb borítja,<br>s véredbe, fagyba ott remegsz.<br>Az is fáj, mikor nem tehetsz semmit,<br>s mások bűnéért úgy fizetsz,<br>lelked pőrére vetkőztetve,<br>s forrong benned a gyűlölet.<br>Tested gyöngül, de ereidben<br>lüktet a vér, és oly tüzes,<br>hogy felszakít benned minden érzést,<br>s őrült erővel halmoz el.<br>Mint egy tomboló, féktelen szélvész,<br>mely felborít mindent, s úgy megy el,<br>mint egy őrült, ki összetör mindent,<br>s nem marad utána semmi sem.<br>Az is harc. Hisz a lelked vívja!<br>S azon múlik, hogy győzöl e,<br>milyen erősen küzdesz érte,<br>hogy legyőzd azt, aki tönkretesz.

Neked csak játék. Kaland volna,<br>de nekem forró szerelem,<br>téged egy percre elvarázsol,<br>s aztán tovatűnsz hirtelen.<br><br>Csak egy szunnyadó, izzó szikra,<br>amely lángra gyújt hirtelen,<br>tüzével mindent összeéget,<br>s aztán kialszik teljesen.<br><br>Neked csak kaland lenne úgyis.<br>Csak egy a számtalan közül.<br>Nem érdekel, hogy összetörsz e,<br>s szememben bánat könnye ül.<br><br>Hiába hullna ezüstös cseppje<br>gyöngyözve végig arcomon,<br>észre sem vennéd, bárhogy fájna.<br>Szívedben nincsen irgalom.<br><br>Hagyj engem végre megcsitulni.<br>Menj el! Nem kell a szánalom!<br>Jön majd más, aki tiszta szívből<br>szeret, ahogyan akarom.