Amikor hittem még a szóban,<br>amely bőséget hirdetett,<br>akkor csalódtam legnagyobbat<br>épp abban, ami éltetett.<br>Istenem! Milyen gyarló az ember!<br>Mért hiszi azt, hogy jobb lehet?<br>Szegény ember ki ígérni sem tud<br>azért, hogy neki több legyen.<br>Hatalom éhség, népbutítás.<br>Valóságshoow, és bankperek!<br>Ezt látni csak, és közben lassan<br>elveszik tőled mindened.<br>Az, ki dolgozik, oly szegény lesz<br>akár a templom egere,<br>bagóért gürcöl, s emberszámba<br>nem veszik többé sohasem.<br>Sosem a gazda túrja a földet!<br>Csak a milliók kellenek!<br>Vajon hány fizet adót köztük,<br>s hány mondja azt, hogy csődbe ment?<br>Égből pottyant a terepjáró?<br>A luxusvilla, s a fitneszek?<br>Éhbérért dolgoztat tűző napban,<br>de adót a munkás fizet!<br>Mért tűritek? Hisz nincs olyan Isten,<br>aki örökké védene<br>ilyen gazságot itt a földön!<br>Fogjatok össze, s vége lesz!<br>Vegyétek vissza tőlük a földet,<br>s a pénzt, mit jogtalan zsebre tesz!<br>Annak jár föld, és annak jár pénz is,<br>ki izzadtságcseppekkel fizet!

Oly sokat változott minden.<br>Olyan más lett, és oly üres,<br>mintha idegen tájakon járnék,<br>ahol nem vár rám senki sem.<br>Olyan furcsa és néma lett minden,<br>és már nincsen itt semmi sem,<br>csak unottan meredő elhagyott házak,<br>hol a falak közt nincs meleg.<br>Ablakok, melyek szélesre tárva<br>szinte hívnak, hogy jöjj ide!<br>Hiába mennék, nincs már itt semmi<br>csak a ház, amely oly üres.<br>Miért maradnék? Rég messze vannak<br>azok, akiket szeretek,<br>s ezer érv, amely ellene szól<br>annak, hogy én még itt legyek.<br>S mégis: valami furcsa érzés<br>úgy feszíti most mindenem!<br>Mintha a szívem egy darabja<br>szakadt le volna hirtelen.<br>Az emlékeim már magamba zártam,<br>s tudom, hogy máshol jobb lehet!<br>S mégis: legmélyebb álmaimban<br>tudom, hogy mindig itt leszek.

Óh, Ti kedves ősök, eljöttünk benneteket meglátogatni, <br>Ti vagytok múltunk, benneteket kötelező és jó szeretni… <br>Már eme régi helyen Ti elegen vagyok, bezárták, <br>Az idő vasfogai vaskapu zsanért is elvásták. <br> <br>Ódon kerítés öleli körül a sok sírhalmot, <br>Van hol leomlott, így beosonásra lyukat hagyott. <br>Kihasználjuk, bemegyünk, sétálunk sírjaitok közt. <br>Gondolatban viszünk virágot, mécsest egyebek közt. <br> <br>A halál démonának, Ti már a szemébe néztetek, <br>Mi még nem, bár majd eljő, így csak együtt érzünk veletek. <br>Óh, Ti régiek! Mi folyvást emlegetünk titeket, <br>Mert már csak így tudunk sajna beszélgetni veletek. <br> <br>A temetői csend olyan mélységesen megható, <br>Tőletek már nem hangzik a jó vagy pláne a rossz szó. <br>A hiány állandóan marcangolja a lelkünk <br>És a régmúlt nosztalgiája beburkol bennünk… <br> <br>A levegőben reszketnek az emlék hullámok, <br>Eljöttünk hozzátok, ahogy Ti is azt vártátok. <br>Jó veletek lenni, ez felüdülés a léleknek, <br>Gondolunk rátok, emlékezünk, nincs helye fékeknek. <br> <br>Itt, ahol a sírjaitok domborulnak, <br>Már csak emlékei vagytok a hazának, <br>De nekünk az érző szívű utódoknak, <br>Úgy fájtok, főleg mai napnak, a mának. <br> <br>Lehet, hogy reggelre fehér ruhába öltözik eme táj, <br>S a mi szívünk, lelkünk fehér hóban, csendben jobb jövőre vár. <br>Imát mormolunk, hogy legyen meg békétek az örök mezőkön, <br>Az utatokat sok-sok gyertyaláng világítsa be a Földön. <br> <br>Már várható, eljő az idei tél is, holnapra vagy mára, <br>Szűz fehér hó majd századaitok csendjét nekünk generálja, <br>Lassan sírotokat belepi a mohás enyészet, <br>Mi meg már nem őrzünk rólatok csak szép lelki képet. <br> <br>Megyünk, de emléketek ránk üvölt: ne menj el, maradj még! <br>Mi csak megyünk… titeket betakar az ősi békesség. <br> <br>Jó volt itt nálatok, nagy emlékezést adtatok nekem, <br>Ballagok, átfáztam… sálammal nyakamat betekerem. <br> <br>Vecsés, 2013. október 29. – Kustra Ferenc József <br>

Áldott legyen az ünnep a földön,<br>s legyen mindenhol friss kenyér,<br>áldott legyen az Úr, ki leküldte<br>hozzánk egyszülött gyermekét.<br>Áldott legyen ki az éhezőknek<br>akár egy szelet kenyeret ad,<br>ki ebben a züllött, gonosz világban<br>mindenekfölött ember maradt.<br>Áldott legyen az otthon, hol élünk,<br>s érezzük jobban melegét,<br>maradjon mindig, minden időkben<br>meghitt, kellemes menedék.<br>Hol halkul a szó, és csitul a lélek,<br>s szinte már csak a csend beszél,<br>hűvös nyugalmát hintve széjjel, <br>melytől édes a pihenés.<br>Legyen a szó most csöndes, csitító,<br>s meghittebb minden ölelés,<br>had érezzük, az ünnepek fényét<br>mely meleg sugarát szórja szét.<br>Maradjon belőle minden napra,<br>s olyan legyen az ébredés,<br>mintha mindennap ünnep lenne,<br>hiszen az élet oly nehéz.

Úgy kullogtam a meztelen fák közt,<br>háborgó lélekkel, dúlva, mint a vad,<br>amelyet csupán a fájdalom űz még,<br>amíg ájultan földre nem zuhan.<br>Magamban dúltam. Dühöngve, sírva,<br>mint forrongó vulkán, mely kitörni akar,<br>s akkor hirtelen, ott a csupasz fák közt<br>fülembe csendült egy régi-régi dal.<br>Nem láttam mást, csak egy magányos koldust,<br>ki ott ült a padon étlen, rongyosan,<br>kezében ócska rádiót tartott,<br>amelyből recsegve hangzott fel a dal.<br>Éppen úgy hallgatta, ahogyan én is,<br>oly féltve tartotta ujjai között,<br>hiszen ez maradt egyetlen kincse,<br>mely okoz még néki némi örömöt.<br>Olyan volt benne minden egyes akkord,<br>hogy megtört szemében könnye csillogott,<br>hisz az a dal, amely épp akkor hangzott,<br>szívében annyi szenvedést hagyott.<br>Akkor is ez a dal szólt a rádióban,<br>amikor nem volt nála boldogabb,<br>s amikor szívére ezer édes álom<br>szirmai hulltak a rózsafák alatt.<br>S mikor hirtelen minden összeomlott,<br>lelkében elhalt minden zeneszó,<br>fájdalmát nem is enyhítette semmi,<br>csak az az ócska, kopott rádió.<br>Mára elcsitult. Fájdalma enyhült,<br>de most is kínozza keserű magány,<br>épp úgy, mint engem, hisz nem maradt semmim,<br>hol meggyötört lelkem oltalmat talál.<br>Csak az a dal, mely a rádióból árad,<br>az csillapítja lázadó szívem,<br> nincstelen koldus lettem most én is,<br>akárcsak ő, kit nem vár senki sem.