Vigyél haza. S maradj itt vélem.<br>Had legyek nyugtatód a késő esti éjben,<br>vigyél haza. Nélküled félek.<br>Had bújjak karjaidba megcsitulni végre.<br><br>Oly jó a csend. Nem kell a szó sem.<br>Elég, ha itt maradsz és hozzád bújok félve.<br>Maradj velem. Had legyen végre<br>egyedül csak miénk az éjjel melegsége.<br><br>Tudom, hogy nehéz néha az élet,<br>gyakran már azt hiszem, csak én szeretlek téged.<br>Mégis hiszem. Nincs az a végzet.<br>Amelyik tőlem egyszer elszakíthat téged.<br><br>Vigyél haza. Had legyek néked<br>apró kis fénysugár a lelked sötétjében.<br>Hisz jól tudod: Szeretlek téged.<br>Nélküled oly üres és céltalan az élet.

Halott világ, mely elébem tárul<br>ezen az álmos reggelen,<br>kihalt az utca, s a lámpafények<br>színes varázsa elveszett.<br><br>Nem mozdul semmi. Magam sem értem:<br>olyan csend lett most hirtelen!<br>Csak a cipőim koppanása<br>hallik a járdaszigeten.<br><br>Hiába várok. Nem mozdul semmi.<br>Az utca most olyan néptelen,<br>mintha nem lakna erre senki,<br>s már csak magamtól kérdezem.<br><br>Mitől lett olyan néma most minden?<br>Mi változott meg hirtelen?<br>Hisz tegnap még minden úgy élt és zsongott,<br>mint a méh, mikor lépre megy.<br><br>S mégis. E furcsán halk némaságban<br>valami hang szól hirtelen, <br>mintha fülembe duruzsolna,<br>s dallamként csendül fel nekem.<br><br>Mintha azt súgná: felejts el mindent.<br>Ne gyötörd magad szüntelen!<br>Nézd a kinyíló tarka virágot,<br>milyen szép! S szirma mily színes.

Őszi falevelek, minden beborítanak a föld felett, <br>Légben, szélben is sodródnak, elsuhannak a sírod felett… <br> <br>Változik a nyári zöld levél, <br>Itt az őszben lett barna levél. <br>Változik a világ, Ti elmentetek, <br>Mi maradtunk, gyászolunk benneteket. <br> <br>Beszélgetni, egymást átölelni már nem tudjuk, <br>Hiányotoktól, folyvást csak elakad a szavunk. <br>Hoztunk nektek emlékeket, virágot, koszorút és gyertyát, <br>Ezeket letesszük sírotokra, gyújtjuk a faggyúgyertyát. <br> <br>Most úgy érzem is közelségeteket, fogom a kezeteket, <br>De nem! Sajnos… Csak élet pajkoskodik… Őrzöm az emlékeket. <br>Azok rám törtek, eluraltak és visszarepítettek! <br>Kicsit most úgy érzem, ezen a napon… ismét veletek. <br> <br>Meggyújtom, és majd leég csonkig is talán a fehér gyertyaszál <br>És a szeretetteli melege a mennyekbe utánad szál. <br>A halál szárnyán tovaszálltál, <br>Porból lettél és porrá váltál. <br> <br>Hulló, színes őszi falevelek, minden beborítanak. <br>Hulló, színes levelek, fejfádra színes halmot takarnak. <br> <br>Vecsés, 2013. október 29. – Kustra Ferenc József <br>

Itt várok rád. Bár hűvös az este,<br>orrom már pirosra csípte a fagy,<br>április van, de oly hideg van,<br>ez a tavasz most nem ugyanaz.<br><br>Olyan csalóka, akár az álmok,<br>mik andalítóan várnak reánk,<br>szemhéjainkra fátylat tapasztva,<br>ne lássuk: milyen rossz a világ.<br><br>Itt várok rád, és várom, hogy érkezz!<br>Olyan hosszú volt az utazás!<br>Mintha egy másik dimenzióba<br>érkeztem volna, hol más a világ.<br><br>Megérkezel, s én félszegen, félve<br>hozzád simulok olyan sután,<br>mintha minden kis érintéssel<br>megégetnélek. Úgy vágyom rád.<br><br>Te is szeretsz, hisz érzem mily forró<br>az a vágy, mellyel simulsz reám,<br>mintha kínpadra feszítve állnánk,<br>s most tudom csak, hogy mennyire fáj<br><br><br>minden pillanat, mit nélküled töltök<br>örökös, égető, kínzó magány,<br>nem számít többé akármi lesz is,<br>csak maradj velem. Most semmi se fáj.

Hová tűntek a holdfényes esték,<br> a csillagos fényű éjszakák?<br>Olyan sötét van, alig látok,<br>sűrű sötétség száll reám.<br>Aludnék már, de annyira félek. <br>Rád gondolok. Most merre jársz?<br>Te vagy az álmom. Az ébredésem,<br>nélküled nem kell semmi már.<br>Mikor nap sütött, velem voltál.<br>Szemedben láttam sugarát,<br>úgy fénylett, s kékje olyan szép volt,<br>mint a hajnali óceán.<br>Olyan jó lenne minden este<br>várni, hogy késő éjszakán<br>szemed kékjében megfürödve<br>aludjam át az éjszakát.<br>Tudom, hogy jönnél, hogyha tudnál,<br>de olyan vagy, mint a délibáb!<br>Felcsillansz nekem rám csókolva<br>ajkad méz ízű mámorát.<br>Aztán eltűnsz. Hisz annyi gond van,<br>amely átokként száll reánk,<br>S mégis: a legszebb ébredés az,<br>mikor kávéval vársz reám.