Ne hadd el magad, öregem, <br>bőröd ne bízd kereskedőre, <br>ki elád felhőt az egen <br>s a földön telket vesz belőle. <br>Inkább segít a kutya szőre <br>a teríthető betegen, <br>semhogy magát miértünk törje, <br>aki sorsunktól idegen. <br><br>Magának rág mind, aki rág, <br>a fogacskák azért fogannak. <br>S mert éhes rongy vagy, a fogát <br>elkoldulhatod-e a kannak? <br>Fázol. Hát mondd, hihetsz-e annak, <br>ki fűtve lakik öt szobát, <br>falain havas tájak vannak, <br>meztelen nők meg almafák? <br><br>Hihetsz-e? Szagos kis dorong <br>édes szivarja s míg mi morgunk, <br>ő langyos vízben ül s borong, <br>hogy óh, mi mennyire nyomorgunk! <br>Ha pincéjébe szenet hordunk, <br>egy pakli "balkánt" is kibont! <br>Szivére veszi terhünk, gondunk. <br>Vállára venni nem bolond... <br><br>Bús jószág, ne vetéld magad! <br>Együtt vágunk a jeges télnek. <br>A jégből csak lucsok fakad, <br>de hű társ - éhezők kísérnek. <br>S ha most a tyúkszemünkre lépnek, <br>hogy lábunk cipőnkbe dagad, <br>rajtad is mult. Lásd, harc az élet, <br>ne tékozold bizalmadat. <br>

Ó örökszép Nap, te erős, hatalmas <br>Antik istenség, örökifjú Élet! <br>Fellobog most dús ereimben orcád, <br>Zendül a vérem. <br><br>Fölkelő Nap, nem borulok elődbe, <br>Rég-pogányosan dalolok Neked most, <br>Égfelé tartott tenyerekkel, arccal <br>Állok előtted. <br><br>Őseink, ó ládd, Neked áldozának, <br>Mért hagyod hát el megesett Hazámat? <br>Adj erőt e bús magyarokba, Élet! <br>Élni meg élni! <br><br>Ősapámnak bús fia lettem én is. <br>Rám örökségnek csak a Név maradt már, <br>S én köszöntlek: ím kiiszom Nevedre <br>Friss-vizü kancsóm.

Ott a költő sírja, a kicsiny fehér domb, <br>Ujon ásott sír az, nem nőtte be hant; <br>Ormán az öreg tél pihen ősz hajával, <br>Ifju élet romja temetve alant. <br>Mért halt meg? hiszen még oly soká élhetett: <br>Bölcs kárhoztatás! menj, dobd reá kövedet. <br><br>"Gyönge az a lélek, mely az élet súlyát <br>Nem bírva, leroskad a pálya felén; <br>Nem férfi az, aki fölveszi a gyilkot, <br>Melyet vigaszul hagy a futó remény." <br>Imhol a nyugágy, mit kislelkűség vetett <br>Nagy lélek, eredj, dobd a sirra kövedet! <br><br>Te, kit aranyhímes pólyába kötöztek <br>S fednek születésed érdemcsillagi, <br>Kire gondolkozni sem szorult magadra, <br>S minden gondolatod más találja ki: <br>Ily halál sohasem fog érni tégedet: <br>Nagy lélek, eredj, dobd a sirra kövedet! <br><br>Te erős jellem, ki csúszva-mászva győzesz, <br>Akit a kegyszellő jobbra-balra hajt, <br>Ki el birsz feledni egy hitvány mosolyért <br>Annyi könnyes arcot, annyi zok sohajt, <br>Ki az érző szívet gúnyosan neveted: <br>Nagy lélek, eredj, dobd a sirra kövedet! <br><br>Te, ki földi léted boldog hizlalóján <br>Nem sejted, hogy benned égi szellem él; <br>Ki, ha vágyaidat mérsékleni tudnád, <br>Oktalan állatnak is beillenél: <br>Soha ilyen gyászos nem leend végzeted: <br>Nagy lélek, eredj, dobd a sírra kövedet! <br><br>Te, utonállója minden pénzdarabnak, <br>Kit silány éltedhez bilincsel az érc, <br>Ki, ha rajtad állna - míg lesz a világon <br>Nem tied egy fillér - örök-évig élsz, <br>E merényt te soha, soha nem követed: <br>Nagy lélek, eredj, dobd a sirra kövedet! <br><br>És te szellemfukar, ki rideg falak közt <br>Gyüjtesz a penésznek halott tudományt, <br>Kit nem érdekel a hitvány földi ember, <br>Míg a hold lakói állapotja bánt: <br>Nagy lélek, eredj, dobd a sirra kövedet <br>Vagy kőnél keményebb szivtelen könyvedet! <br><br>Mi pedig, barátim, járjunk el a sirhoz <br>Olvasztani róla könnyel a havat, <br>Hadd sírjon a szív, ha itélni erőtlen! <br>Tán így hamarább jön az enyhe tavasz <br>S béhinti virággal az egyszerü dombot, <br>Hol ő pihen, aki tövis közt bolyongott. <br>

Ha álom ez élet: mért nem jön az óra, <br>Mely fölébresszen egy boldogabb valóra? <br>Mért hogy ennyi rémes, gyötrő álomlátás <br>Eszméletre nem hoz, csattogás, villámlás? <br>S ha élet ez álom: miért oly zsibbatag? <br>Kimerült, kifáradt, egykedvű, sivatag? <br>Bánatból, örömből az örömrész hol van? <br>Tűrést a cselekvés mért nem váltja sorban? <br><br>Ne nevezd halálnak, mert hazugság lenne: <br>Nincs a nyugalomnak boldogsága benne; <br>Kínja vonaglásban adja jelenségét, <br>S bár reménye nincsen, megmaradt a kétség. <br>Volna hát legalább a fájdalom élénk, <br>Hogy érezve kínját, ez érzésben élnénk... <br>- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - <br>

Fekszem hanyatt a föld sötétzöld szőnyegén, <br>És merengve nézem a sötétkék eget; <br>Száll reám aranyos, ezüstös csillagfény <br>És koszorú gyanánt övezi fejemet. <br>Megfürösztém lelkem e sugárözönben, <br>Lemosott magáról minden földi szennyet, <br>S most ujjászületve a magasba röppen, <br>S keresi a mennyet; <br><br>Alszik az egész föld; mély és csendes álma, <br>Egyetlen halk dongás érinti fülemet, <br>Tán mellém valami kis bogárka szálla, <br>Vagy távoli folyam harsogása lehet, <br>Vagy még távoliabb felhők mennydörgése, <br>Mely, míg hozzám ér, ily parányivá törpül, <br>Vagy talán lelkemnek himnusz-éneklése <br>Le a csillagkörbül. <br><br>Szállj, lelkem, oh szállj az égitestek között, <br>És pillants keresztül rejtelmök fátyolán, <br>Melyet az istenség titkos ujja szövött... <br>Bölcsességből-e vagy csak szeszélyből talán? <br>Nézd meg, lelkem, mi van ott a csillagokon, <br>És nézd meg, mi vagyon a csillagok felett, <br>Azután röpűlj le hozzám gyors szárnyadon, <br>Hadd beszéljek veled; <br><br>Hadd kérdjem: mit láttál? van-e ott is élet? <br>S ha van, ily gyötrelmes, ily bús, mint a földi? <br>Áll-e az a kemény, szigorú itélet, <br>Amely jutalmat oszt és boszúját tölti?... <br>De mi közöm ehhez! egyet szeretnék én, <br>Csak egyet megtudni, arról hozz hírt nekem: <br>Vannak-e ott szívek és a szívek mélyén <br>Lángol-e szerelem? <br><br>Ha ott is szeretnek, ah ugy vágyok oda, <br>S hogy feljussak, forrón imádkozni fogok, <br>De ha a szerelem föl nem kísér oda, <br>Ugy isten hozzátok, ragyogó csillagok! <br>Ugy szebb a föld minden búbánata mellett, <br>S enyésszem el, ha a sírba fognak tenni!... <br>A szerelem mindent pótol, s a szerelmet <br>Nem pótolja semmi. <br>