Furcsák és betegek, <br>Kik sebeket vetnek egymásba, hogy <br>Beboronálhassák. <br>Télen tüzek - nyáron <br>Források fakadnak ujjaikból. <br><br>Fáradatlanul csak <br>Az örök gyönyört szigonyozgatják, <br>Jégtömböket olvaszt <br>És szöllőhegyeket <br>Szárít ki sivatag lehelletük. <br><br>Kalászos szemükből <br>Kiszédült az arcok meleg magva, <br>Kihull az értelem <br>Rossz vihederéből <br>Bomlottpántú, meghasadt agyuknak. <br><br>Összemart szájukra <br>Még tétova mosolyt tetoválnak <br>S csókjuk, ölelésük <br>Zengő kerteken át <br>Egy bibére lopja a szerelem. <br><br>Míg a bolygó-bimbók <br>Meg a virágok milliárdjai <br>A fényt és virágport <br>Frissen, egészséggel <br>Minden társuknak széthajigálják.<br>

Csak annyi, hogy a mozgás, ez a meleg olyan, <br>mint egy asszony mozgása és melege. <br><br>Nem mintha bármi kép volna a levegőben, <br>nincs formának se kezdete se vége: <br><br>üres. De bennünket egy asszony síma aranyban <br>ruhája súrolásaival éget <br><br>és a létezés szétbomlott bőségével, <br>mely határozottabb önmagánál- <br><br>mert az, amit ő, testtelen, <br>a nyári mezők illatait viselve <br><br>bevallja a szótlan, közönyös, a rejtve <br>világos, egyetlen szerelmet.<br>

A hatalmas szerelemnek <br>Megemésztő tüze bánt. <br>Te lehetsz írja sebemnek, <br>Gyönyörű kis tulipánt! <br><br>Szemeid szép ragyogása <br>Eleven hajnali tűz, <br>Ajakid harmatozása <br>Sok ezer gondot elűz. <br><br>Teljesítsd angyali szókkal, <br>Szeretőd amire kért: <br>Ezer ambrózia csókkal <br>Fizetek válaszodért.

Én úgy szeretlek. <br>A cigarettához <br>és a szalonkabáthoz te vagy a hit. <br>Az én szemem most már sohase álmos - <br>és hallgatom a szíved zajait. <br>Fölrezzenek még minden kocsi-neszre, <br>mely tőled jő, vagy hozzád zakatol. <br>Párnák között, arcodhoz epedezve, <br>te vagy az éjjel asztalán a bor. <br>Ó, én tudom, hogy minden rózsa festett, <br>és nem igazat tesz, aki örül, <br>de szöges-örvül, vezeklő-övül <br>magam köré kötöm keserü tested. <br>Te légy nekem a diadalmi ének, <br>hogy dárda és csók a sziven talált. <br>Akarlak, mint egy hősi-hősi véget, <br>s akarlak, mint az élet a halált. <br>Hisz szívem túlvilági jeleket les, <br>a lehetetlent és halált szeretné, <br>s szemem, mint bandzsal középkori szenté, <br>ki őrült és az Istenbe szerelmes.<br>

Egész nap hegyet másztam magam <br>a tavaszhó vakító sivatagán, <br>lejöttem Napszállat határán, <br>a legfelső legelőre - zöld <br>a vízesés hideg ködében, <br>a vízpókhálóhoz, amely <br>szőve a vadírisz számtalan <br>csilla virágaival; <br>s messziről láttam tüzünk füstjét, <br>mint száll föl a szirtfal közéből: <br>emberi jel az Űr-hegyekben. <br>Ott álltam a szirten <br>örvényvizek közepett, <br>örvénylő íriszillat szédületében <br>látomásként láttalak <br>valósabban mint a való: <br>hajad mély csigáiban: tűz; <br>tangóra örvénylett a csípőd, <br>ringva a ködtömjénezte fényben; <br>orcád hópír, citerák csöngnek, <br>az egész síkunyhó népe <br>táncol, dalol; karod fehéren <br>villan a barna őszi vízben, <br>átúszva a halott lombokon, <br>áradó pókhálóját szőve <br>a szikamorfákon a fénynek; <br>combod feszes íve, a finom fátyol <br>átsiklik kezemen, s izgalmad már <br>a ledérség határán; <br>melled érintése, szaga, <br>a szex édes titokillata. <br>Az örökös rádgondolás <br>és az írisz ragyogása, <br>a gyűrött írisz-szirom, <br>a hímporpúderes aranyhaj <br>és a szövevényes víz ködös <br>éneke és az égő, <br>szenvtelen hócsúcsok <br>itt mind összebogozódtak. <br>E tény és látomás e pillanata <br>érinti a halhatatlanságot <br>s a hely szellemévé lesz. <br>És a valósult szerelem és látott szépség <br>felelőssége ég <br>az égő angyalban <br>virágon s kövön túli valóként.<br>