A felséges nép szent nevében<br>Iszik és ordit a tömeg,<br>Aki legjobban győzi borral,<br>Az lesz a szeretett követ.<br><br>A felséges nép büszke elve,<br>Meggyőződése eladó,<br>Aki legjobban győzi pénzzel,<br>Azé a legtöbb szavazó.<br><br>Mi bánja azt Nép ő felsége,<br>Ki mit beszél, ki mit igér?<br>Üres beszédnél, jelszavaknál<br>A csengő tallér többet ér!<br><br>A felséges nép igy is, ugy is<br>Tovább is huzza az igát,<br>Ez egy napon, mig megbecsülik,<br>Leissza legalább magát.<br><br>... Ki elveket vesz, okos ember,<br>De, aki elád, az buta;<br>Óh, nem való még jog e népnek,<br>Hanem rabszij és kancsuka!

Száll, száll az ifjuság felettem,<br>Az én világom romba dül<br>S a mérhetetlen pusztaságon,<br>Hol nincsen ösvény, csak halálnyom,<br>Emléked áll még egyedül.<br><br>Köröskörül romok hevernek,<br>Lassan a nap is búcsuzik,<br>Nyugodt lelkemnek semmi vágya,<br>De míg csak lesz egy lobbanása,<br>Terólad mindig álmodik.<br><br>Hajó, ha elmerült a mélybe,<br>Az ár felette összecsap,<br>De lelke, a tű mozdulatlan,<br>A mélységben változatlan<br>Egyetlen pont felé mutat . . .

1. Szép ajakod és szép szemed <br>Tevék raboddá szívemet. <br><br>2. Keblednek gyúladásiról <br>Ajkad hallgat, de szemed szól. <br><br>3. Szól a szem, bár hallgat a száj, <br>És beszéli, belől mi fáj. <br><br>4. Egy pár szép szem, egy mosolygás, <br>Mit tesz, inkább tudom, mint más. <br><br>5. Szembe véled <br>Szívem éled. <br><br>8. Közel hozzád, távol tőled, <br>Gondolatom csak felőled. <br><br>10. Tudom én, mit cselekedném - <br>Amit tetszik ha merhetném. <br><br>13. Rosszat mondanak felőled, <br>De én el nem állok tőled. <br><br>15. Kis lábad az asztal alatt. <br>Egy csizmán zsámolyra akadt. <br><br>16. Repdes, repdes egy pár szép szem, <br>Csak azon, akit szeret, nem. <br><br>23. Fűzz virágot homlokomra, <br>Lányka, míg tart a tavasz; <br>Míg egy-két csókot kerűlünk, <br>Nézz körűl s elreppen az. <br><br><br>1828

Szép asszonyom, a szerelem <br>Ötlettelen és ócska jószág, <br>És mégis, hidd el, ez az egy <br>Hajszás valamink: a valóság. <br><br>Az ember mindent elfeled, <br>Élni, hazudni, halni, adni, <br>De csók-kérő daganata <br>A sírban sem fog lelohadni. <br><br>Drágám, az évek és napok, <br>Hidd el, nem lesznek sohse szebbek: <br>Holnap s mindig az emberek <br>Ölelnek, szűlnek és temetnek. <br><br>Valahogyan, valahogyan <br>Ezt kellene feledni máma. <br>Ez a kicsi kis feledés: <br>Ez az emberek boldogsága. <br><br>Édes, ugye, mi feledünk? <br>Drágám, ugye, a napok évek <br>Nem rontják meg a mámorunk, <br>Nem rontnak meg engem s téged? <br><br>Olyan mindegy, mint szeretünk, <br>Olyan mindegy, csókunk mifajta, <br>Olyan közeli a Halál <br>S olyan nagyszerü győzni rajta.

Ne csókolj, Miriám. Ártalmas éj ez, <br>Én ismerem rég. Vissza-vissza tér <br>Szomorú, bús, igaz mesékkel. <br>Ne csókolj, Miriám, csúf ez éjjel <br>És csókot adni vissza nem tudok, <br>Nem csörtet, álmos testemben a vér. <br>Mesélni kell ilyenkor, Miriám, <br>Árnyak kerengnek, rémülök, futok, <br>Fogj át, öledbe hajtom a fejem, <br>Jaj, jaj, az a sok kínos szerelem, <br>Amely űz, hajt olyan régóta már. <br>Ne csókolj, Miriám, Margit és Erzsi vár. <br><br>Akkoriban mondatott én rólam sok dicséret és gáncsoló szó. <br>Mondatott, hogy nagytehetségű ifjú lennék, de szörnyűképen <br>semmisem leszek, mivelhogy szertelenségről adtam tanúbizonyságot. <br><br>Nem adtam én ellenben e beszédekre semmit. Hajszolt, űzött a <br>rosszba kergető démon, s úgy hitték, hogy megöl az éjszakázás, <br>mivel éjszakánként a mámort kerestem, s nappal álmos voltam és buta. <br><br>Mámor-árus helyeken pedig csak rossz leányokkal beszéltem én, és <br>néha undorodtam magamtól, mert eszembe jutott, hogy e rossz leányok <br>bemocskítanak. <br><br>Május volt, és a kertben ismertem meg Erzsit és Margitot. <br><br>Ők tiszta lányok voltak, és én nem tudtam ennek folytán velük <br>beszélni. <br><br>Hogy ott ültek a rózsák bokra alatt, csak néztem őket. Tudtam, <br>hogy ők tiszták, és áhitottam fehér kezüket megcsókolni... <br><br>...Akkor éjjelen még nagyobb volt fejemben és szívemben a mámor... <br>És szomjas voltam tiszta kezek csókolására, és reszketve gondoltam <br>Erzsire és Margitra. <br><br>Égett az ajkam, szorult a torkom. Szerettem volna belekiáltani az <br>éjszakába, hogy én egy tiszta leányt szeretek.: Erzsit vagy Margitot... <br><br>Így jött előmbe boros pohárral az ifjú, ki szintén ott ült velünk <br>a padon; a rózsák bokra alatt. Lázasan, susogva kérdeztem tőle: <br><br>- Te is szeretsz? <br><br>- Igen... <br><br>- Tiszta lányt? <br><br>Súgva szólt: <br><br>- Erzsit... <br><br>S én leborultam az ifjú vállára... Lázban égve nyögtem: Szeretem <br>én is! Én is!... A tisztát, a szentet, Margitot... <br><br>Margit és Erzsi... Jaj, Melanie is jön, <br>Ne csókolj, Miriám, hallod: ugat, <br>Beszélek véle, beszélek róla, <br>Ne csókolj, Miriám, hallod: ugat, <br>Ő volt az én királynőm... <br><br>Hogy unottan köszöngetek nektek az utcán, ismerős idegenek, mit <br>gondoltok rólam?... <br><br>Sápadt vagyok, nehéz járású, alázatos... Mit gondoltok rólam?... <br><br>Kacagtok, fitymáltok, míg mellettetek elbotorkálok... Honnan <br>is tudnátok, hogy ez a sápadt, lomha, vézna ifjú egy száműzött <br>királyfi?... <br><br>...Az voltam én! Rongyos cipőjű, foltozott könyökű, hatalmas <br>királyfi. Rózsás volt az arcom, ragyogó fekete a két nagy szemem, <br>hullámmal csapódott fehér homlokomra fekete hajam... S a trón, a trón! <br>Hatalmas aranytrón ragyogott felém. Nagy volt birodalmam, csodásan <br>mesés nagy. A szívem, a szívem... <br><br>Az volt a legtelibb szív minden szívek között... Királynője is <br>volt! Megálljatok. <br><br>...Hogy ott tanítottam a kis szobában, aztán bealkonyult, szomorú <br>voltam volt nagyon. Künn kigyúltak, a lámpák s az én nagy szemeim <br>belemeredtek az emberes utcába. Mellettem a leckéjét darálta a fiú, <br>kiért négy forintot fizettek nekem... Aztán nagyon keserűnek éreztem a <br>szívemet.... <br><br>Sohase fognak az én szemeim úgy eltévedni, mint akkor. Sohase fog <br>az szívem olyan keserű lenni, mint akkor. Sohase látom meg én többé <br>Melaniet, ki nénje azon fiúnak, kiért négy forintot fizettek nekem... <br><br>És nem tudom őt elbeszélni nektek. Szőke volt a haja, és könny <br>volt a szemében, és én nem láttam őt csak messziről... <br><br>És hogy nagy szemeimmel néztem a setétet, és hogy keserű volt az <br>én szegény szívem, azt nem tudhatta Melanie, mert hogy nem ő fizette <br>ki nékem a négy forintokat... <br><br>Én ott a setétben láttam a trónt. Aranyból való trónt, mely vár <br>reám, királyfiára... Csakhogy nekem a víz még bemegyen a cipőmbe, és <br>négy forintból nem csinálnak új ruhát. De végre is királyfi vagyok, és <br>majd meglát engem Melanie, és virág lesz a hajában, és könnytelen lesz <br>a szeme... <br><br>Így gondolám, míg nagy szemeim belemeredtek a setétbe, de <br>kiszakadt a lárma a közelső szobából. Mintha ugatott volna szűkölő <br>kutya, mintha a szívembe harapott volna valaki, és ijedten rántogattam <br>a leckehadaró fiú karját. <br><br>- Ki az?... <br><br>Szólt a fiú: <br><br>- Melanie sír. A néma... <br><br>...És akkor éjszaka lidérc ült reám, s egy kutya harapta a <br>szívemet. Aranyból való trónon láttam magamat. Jobbomon ült Melanie, <br>a néma, és igen-igen sírt... <br><br>Most csókolj, Miriám! <br>Óh, gonosz éjjel, <br>Bús éjjele bús, való meséknek, <br>Miriám, gyújtsd fel a vérem, <br>Jaj, jönnek a mesék, Miriám, Miriám...