Lement a nap, - és bucsuzó sugára<br>Halovány fényt vetett a vén Naszálra.<br>Az égen egy-két halvány csillag égett<br>S mint a gyermek, aki sírok közé tévedt,<br>Felhők között úgy bujdosott a hold;<br>Az ég, a föld, szendergett, néma volt.<br>Ha egy szellő a cserjén átszökött,<br>Olyan halk sóhaj kelt a fák között,<br>Mint a szerelmes lányka ajakán,<br>Mig álmodozik szűzi vánkosán.<br>A víz a parton halkan mormogott,<br>Álomba ringatóztak a habok<br>S mint álmodó lelkében álma képe,<br>Ragyogott mélyin csillagoknak fénye . . .<br><br>Lassan setétült, csendesült a róna;<br>A domb, az erdő, halkan elmosódva<br>Belevegyült a barna éjszakába,<br>- Felöltözött a cserjés gyászruhába<br>S míg a távolból hűvös esti szél<br>Szárnyán közelgett lassankint az éj,<br>Lengett a csolnak halkan a vizen,<br>Mint könnyű emlék megenyhült sziven.<br>Az evezőt bevonva csendesen,<br>Csak szemeidbe néztem kedvesem<br>És mig fényárban úszott a ladik,<br>Találgatám mélységük titkait.<br>Siklott a csolnak csendesen tova,<br>Partok között, mit nem láttunk soha;<br>Bokrok közűl csodás hang szállt felénk,<br>Mit soh'se hallánk, sohsem ismerénk.<br><br>Elgondoltam - fejem kebledre hajtva:<br>Igy menni, menni - sohse jutva partra!<br>Örökre menni, vissza sohse nézni<br>A semmibe, az éjbe átenyészni . . .<br><br>Eltünni innen, mint egy könnyü álom,<br>Elhangzani, mint madárdal az ágon,<br>Lefutni, mint a csillag fut az égrül,<br>Ha ragyogása a homályba szédül . . .<br><br>Azután csend lett, messze néma csend,<br>A szív a szíven, ajkon ajk pihent;<br>A szomjas erdő csókról álmodott<br>És szíve a szivünkben dobogott.<br>S amig szemembe köny gyült nesztelen,<br>Öledbe hajtám álmadón fejem,<br>A hold fejedre glóriát vetett,<br>Ugy őrködött a pillanat felett . . .

Az, akit én a szívembe hordok<br>Tündérhaju, kékszemű leány.<br>Fel-feltünik, mint a hattyu néha<br>Álmaimnak sugaras taván.<br><br>Sugaras, mert csillagfényben úszó,<br>Nyugodalma, csendje végtelen,<br>Habjai csak akkor ringatóznak,<br>Amikor a tündér megjelen.<br><br>Meg-megjelen, - s elmerül a mélybe,<br>Játszadozó hattyu képibe<br>S ha letűnik álmaim szinéről,<br>Csak leszáll a szívem mélyire.

Szerelemre keltő márcziusi alkony,<br>Rügyeket fakasztó esti hangulat!<br>Járok utczahosszat, álmodozva járok<br>Illatot lehelő néma fák alatt.<br><br>Ide ér a város csapkodó morajja,<br>Zsongva tör meg itt a béke partjain,<br>Nem kisér utamra semmi, semmi más, csak<br>Szárnyukat kibontó fényes álmaim.<br><br>Álmodozom rólad, elveszett reménység,<br>Tovaröpült ábránd, kékszemü leány!<br>Kinek csüggsz te édes, forró szerelemmel,<br>Kinek csüggsz te mostan szomjas ajakán?<br><br>Kinek teljesült be az én reménységem,<br>Kié e megejtő drága pillanat?<br>Csend. Vigasztalan csend. Csak a járda koppan<br>Halkan, elhalóan, lépteim alatt.<br><br>S im az esthomályban halk suhogás hallszik,<br>Fiatal pár egymást átkarolva áll.<br>Oda simul a nő lassan a fiuhoz,<br>Susogó ajakkal édes csókra vár.<br><br>Asszony-e, leány-e? Nem kérdi az este,<br>Tündéri palástja halkan ráborul.<br>Gondosan elrejti a világ szemétől<br>A kigyulladt szivet hogyha alkonyul.<br><br>Összeforrad ajkuk s hosszu édes csóktól<br>A mámoros alkony szinte megremeg . . .<br>Tudja a jó isten, mért dobban meg szivem? -<br>S lábujjhegyen halkan, tova sietek . . .<br>

Távol zsivaj hullámverése ért<br>A rónaságon, sikon, partokat.<br>Csak hallgatom, remegve hallgatom<br>A zürzavaros tompa hangokat.<br>Vihar lesz ebből! Bárki mit beszél!<br>Hiába fojtják vérbe itt vagy ott,<br>Egy láva-tenger kell, hogy forrjon itt,<br>Ahonnan egyszer lángja felcsapott.<br><br>Nem lett a föld szegényebb, koldusabb,<br>De napról-napra koldusabb a szív,<br>Kifosztja az a néma küzdelem,<br>Mit ember ellen ember karja vív<br>S a hangtalan tusában nem ragyog<br>Fejünk felett az eszmék csillaga,<br>Elég hős az, ki élni, élni tud<br>Benned, kenyérharcz szörnyü százada!<br><br>A föld örökkön ifju méhiből<br>Uj életösztön árad szerteszét,<br>A buta paraszt öntudatra jut<br>S ökölbe fogja kérges vaskezét.<br>Az lesz ütés, mit az mér majd reád<br>Önámitásban tévelygő világ,<br>Ha csontos ökle egyszer csontot ér,<br>Örökre siri éj szakad reád!<br><br>De éjszakád homályán átragyog<br>Az uj világ derengő hajnala,<br>Mert uj világot alkot sirodon<br>Az üdvözítő lágy, szelid szava.<br>Ha romba dölt egy roskatag világ,<br>Egy üdvözítő mindig földre jött<br>S a zürös éjben az uj hit napja kelt<br>És uj világ dult a romok fölött!

Egy csókot édes! szól a trubadur<br>S a lány előtt esengve porba hull.<br>De az remegve néz körül a parkban,<br>Valamit sug a lomb titokban, halkan;<br>Remegve és pirulva szól a lány . . .<br>- S ott ég az első csók az ajakán.<br><br>Egyszerre csak, hogy szemét felveti,<br>A régi csendes parkot nem leli.<br>Hoválett? Eltünt! Oh, be más itt minden,<br>Talán a fű, fa, lomb a régi díszben,<br>De mégis oly különös változás:<br>A levegő, az illat oly csodás!<br><br>Igy nem ragyogott soha még a nap,<br>Nem perzselék még igy a sugarak,<br>Nem ez a kert a régi álmok kertje,<br>Nem az a csendes ég ragyog felette,<br>Feje fölött nevetve leng az ág,<br>Ujjászületett az egész világ!<br><br>S a kis trubadur halkan, csendesen<br>Dalolni kezd ittas-szerelmesen;<br>- Dobogni kezd egy szív a mindenségben<br>És Afrodite, mint az ó-regékben<br>A napsugár hevétől, fényitől<br>Kikelt a tenger titkos mélyiből!