Régen, nagyon régen bucsuztam el tőle,<br>Azóta még hirt se hallottam felőle.<br>Haj pedig beh sokat gondoltam reája,<br>Amióta megkezdődött életemnek<br>A kálváriája . . .<br><br>Sok-sok idő tünt le azóta mögöttem,<br>És ime, mit látok! - való ez, vagy álom? . . .<br>Az iskolánk, melybe egykor jártam én,<br>Csak romjait látom . . .<br><br>Fölmegyek, megállok a romok tetején,<br>Ahol egykor mi voltunk itt ezek helyén:<br>Én és társaim - itt voltak a padok,<br>Itt ültünk mi együtt, ahol ma már itten<br>Csak én magam vagyok . . .<br><br>A leányok padja itt volt átellenben,<br>Az ablakok mellett a fiukkal szemben;<br>S az ablakon által ki-ki nézegettünk<br>Az erdőre, rétre, hol tanulás után<br>Játszadozva mentünk.<br><br>Rég volt, hogy mi együtt játszadoztunk itten,<br>Azóta már nagyon megváltozott minden;<br>Itt e romok körül, régi tölgyek, nyárfák,<br>Kiirtva mind és helyüket már ujak,<br>Fiatalok állják . . .<br><br>S amott, ahol egykor halastó volt régen,<br>Magas füzek állnak ott az erdőszélen;<br>S a Szentjános-szobor a nagy változással,<br>Az is eltünt onnan, nem törődtek vele<br>Nem pótolták mással.<br><br>De én e romokat még el nem hagyhatom,<br>Jó tanítóm szavát vélem, hogy hallgatom;<br>Gyermekeim tanuljatok! - szólott eképp,<br>Amit itt tanultok, kinn az életben majd<br>Hasznát veszitek még . . .<br><br>Szólt és rámutatott egy könyvnek lapjára,<br>Ez vezet bennünket, a betü fáklyája! . . .<br>S e világnál én is elmondhatom bátran,<br>Sok küzdelmek, gáncsok között a helyemet<br>Mindenkor megálltam.<br><br>De még itt nem végződik az én életem,<br>Száguld a jövőbe, tova képzeletem;<br>S látom, miként halad ott egy uj nemzedék,<br>Ahol már a régi, ledült iskolának<br>Uj állja a helyét . . .

Kedves, jámbor olvasóm!<br>Hogy megsebzett az élet,<br>Abból tudomvan részed<br>Velem együtt mondhatom.<br><br>De ha gyógy írt venni mégysz,<br>Sajgó, vérző sebedre,<br>Végy jó könyvet kezedbe,<br>Ezzel helyes utra lépsz.<br><br>S ha forgatod lapjait,<br>Meggyógyítja bánatod,<br>Mert innen már láthatod<br>Egy szebb jövő napjait.<br><br>S kisérjen bár utadon<br>Gyűlölet vagy szeretet;<br>Célodhoz csak ez vezet<br>A legnagyobb hatalom . . .

I.<br><br>A hajnal ég a háztetőkön;<br>A gyárba haj, előre!<br>Megyünk vígan, de roskadozva<br>Jövünk ki majd belőle.<br><br>Megyünk. Könnyű kosár kezünkbe,<br>Babos kendő nyakunkba,<br>Amerre járunk felvidámul,<br>Az utcza is nyomunkba.<br><br>Minthogy egy virágos erdő<br>Vonulna át az utczán,<br>Vidám kaczaj, mint a száz madárdal<br>Csendülne végig utján . . .<br><br>De este mindig összetörve,<br>Kéz, kézbe fogva, szótlan<br>Megyünk hazáig álmadozva<br>A csüggedt, néma sorban.<br><br>A gondtalan, víg utcza népre<br>Egy sóhaj, egy tekintet;<br>Megyünk temetni, - eltemetni<br>Bús, álmodó szivünket.<br><br>II.<br><br>Hány édes álom száll, viharzik<br>Egy lomha, szürke gyárba!<br>Oh, mennyi kincs van ott temetve,<br>Hány ifju szívnek álma!<br><br>És munka közt, mig rózsa hervad<br>A gyári lány arczáról,<br>Könyből, sóhajból, szőve készül<br>A myrtusz-ág, a fátyol . . .<br><br>III.<br><br>Mikor anyámat eltemettük,<br>Hideg volt, téli nagy hideg.<br>Üres maradt a ház utána<br>És rongyosak a kicsinyek.<br><br>A legnagyobb testvérkék közt<br>S a kegidősebb én valék.<br>Kenyeret adtam öt árvának<br>- Az enyém volt a maradék.<br><br>Egy ideig csak ment a munka,<br>Hanem egyszer csak érezém,<br>Hogy elszorul a mellem néha<br>A virrasztások éjjelén.<br><br>Aztán kissé köhögni kezdtem,<br>Majd láz gyötörte lelkemet,<br>De félig élve, félig halva<br>Átvánszorogtam a telet.<br><br>Tavaszra neki piroskodtam,<br>Panasz se kelt már ajkamon,<br>Majd jött az orvos és szelid, de<br>Szigoru volt a tilalom:<br><br>- A varrást abba fogja hagyni,<br>Dolgozni önnek nem szabad!<br>Vigyázni kell magára gyermek,<br>Nagyon nagy lesz az áldozat!<br><br>- Ne dolgozzam? s ezek az árvák<br>Hogyan élnek meg nélkülem<br>Az orvos rám nézett szeliden:<br>- Csak türelem, csak türelem!<br><br>Oh, türelem a lány erénye,<br>Aki szegénynek születik:<br>Jó fegyver az koldusoknak,<br>Mert senkit meg nem sebesit.<br><br>De vége volt a szenvedésnek,<br>Ő lecsókolta könyemet.<br>Ki megváltott a sirtól engem,<br>Az elveszité lelkemet.<br><br>Ti, akik becsülettel éltek,<br>Ne dobjatok követ reám,<br>A kicsinyek, ha nagyra nőnek<br>Majd megbocsátanak talán.<br><br>A kicsinyek jók, szépek lesznek,<br>Fehérek mint az angyalok;<br>Ha imádkozni megtanulnak<br>Majd üdvözűlök általok.<br><br>IV.<br><br>Szombat este<br><br>Harang kondul az udvar alján:<br>A heti munka véget ért.<br>A hét robotja elfeledve<br>A szombat este üdveért.<br><br>Aki szegényebb, elhagyottabb,<br>Szombatra az is felderűl:<br>Csicsereg mind a gyár előtt, mint<br>Fecskék a templomház körül.<br><br>S amíg hosszu széles úton<br>Tova sietnek párosan,<br>Szivükre könnyü bűvölet száll:<br>Ma este, szombat este van.<br><br>S a külvárosban, ott ahol már<br>Alacsonyabbak az ablakok,<br>Vár mindenkire, vár egy ifju<br>S szemük nevetve felragyog.<br><br>Találkoznak s kéz kézbe fogva<br>Mennek hazáig csendesen<br>A kapuban egy kézszoritás:<br>- Holnap vasárnap, kedvesem!<br><br>V.<br><br>Vasárnap<br><br>Jer, hagyjuk itt a fényes palotákat,<br>Hol egész héten küzdünk, dolgozunk,<br>Vedd kékvirágos karton kis ruhádat,<br>Ez az egy nap, csak ez a mi napunk.<br><br>Kalapod csokrát megkötöm bokorra,<br>Virágot tűzök a hajad közé<br>S a könyet is lecsókolom mind sorra,<br>Mi hat napig orczáid öntözé.<br><br>Ki az erdőre! Lombok enyhe árnya<br>Fölénk borul és hűs árnyékot ad,<br>Feledjük el egy kurta délutánra<br>A hétköznapi szürke gondokat.<br><br>Oh, nincs nekünk, nincs nagyratörő vágyunk,<br>Az ünnepünk is egyszerű nagyon:<br>Egy-két virág, mit mindenütt találunk,<br>Sütkérezés a sugaras napon.<br><br>Ah, holnap reggel uj robotba állunk<br>És hat napig kenyérért fáradunk<br>S mig hat napig a hetedikre várunk,<br>Verőfényről és dalról álmodunk.<br><br>VI.<br><br>Az ég azurja a magasban<br>Nyugodt derűvel mosolyog.<br>Járunk virággal tarka fűben<br>Mi koldusok, mi boldogok.<br><br>A remegő kék levegőben<br>Egy kis csicsergő lény lebeg<br>S fürösztve szárnyát napsugárban<br>Zeng a mezőnek éneket.<br><br>Mi nem dalolhatunk. Lezárta<br>Egy csók a szánkat csendesen<br>És dalra nyitni ajkainkat<br>Te nem tudod, - én nem merem . . .<br><br>VII.<br><br>Ha munka közbe megkap egy-egy ábránd<br>S szemedbe forró köny gyűl hirtelen,<br>Töröld le titkon, hogy ne lássa senki,<br>S folytasd tovább a munkát csendesen.<br><br>Szegény leánynak nem való az ábránd,<br>Szegény leányhoz csak a munka jó,<br>Mert, hogyha fáj is durvasága néha,<br>Becsületes a goromba való.<br><br>VIII.<br><br>Ha fényes utczán visz az utam néha,<br>Sietve járok s szivem feldobog:<br>A gazdagok, kik itt nevetve járnak,<br>És istenem, beh szépek, boldogok!<br><br>De sáros lesz a koldus szive itt csak,<br>Míg ragyogásról, fényről álmodik,<br>Sietni kell itt mindig a szegénynek:<br>Ki lassan jár, az hamar elbukik.<br><br><br><br><br><br>

Ha elmegyek e vén falak megett,<br>Vigasztalan sejtelmet érezek.<br>Nem kell az nap se bor, se szó, se játék,<br>Ugy érzem, mintha a jövőbe látnék.<br><br>Ez az utolsó! Mind ide jövünk,<br>Kik lehetetlen álmokat szövünk.<br>Amit virágos kis falunkba kezdtünk,<br>Hajh! Itt kell azt mind egykor befejeznünk!<br><br>Előre jó fiuk! Ne féljetek!<br>Hiába azért mégsem éltetek!<br>Akik lenéznek, kik sohsem szerettek,<br>Majd megbocsátnak, hogyha eltemetnek!<br><br>Mi vagyunk, akik ébren álmodunk,<br>Mi vagyunk, akik élni nem tudunk.<br>- Nekünk, kik e szép földön mitsem érünk,<br>Ez a vén ház legyen a büszkeségünk!<br><br>Nem hősi halál a mi végzetünk,<br>Szabadságért mi nem vérezhetünk,<br>Nem hullhatunk el harczok viharában:<br>Mi itt nem halunk meg - festetlen faágyban.<br><br>Hanem azért, fiuk, daloljatok!<br>Hová lehet, virágot szórjatok!<br>Legyen elég, ha napunk lemenőben,<br>Egy ingyen sír - a régi temetőben!

Lenéznek és gúnyolnak engem,<br>Ugy járok itt mint idegenben.<br>A gáncsot tűröm, hallgatom,<br>Lenézve - büszkén, szabadon.<br><br>Kiket feldob a sors szeszélye:<br>Nagyok vagytok ti hozzám mérve,<br>Piperkőcz, ifju gyermekek,<br>Csak rajta, törekedjetek!<br><br>Én félre állok, - nem ragyogni,<br>Csak egy-két dalom eldalolni,<br>S ha eldaloltam pár dalom,<br>A jövendőről álmodom:<br><br>Nem harsona szó mellett nyujtják<br>A költő igaz koszorúját,<br>De sirjára, ha moh fedi,<br>Egy ismeretlen kéz teszi.