Az üres lélek tükrében
Eltorzul a fény
Ingoványos illúzió
A kiszáradt remény
Az akarat csúcsa
Mély közönybe süpped
Ár sodorta dolcse-víta
Fájdalomba görnyed
Az üres lélek tükre
Mint az űr az éjben
Vagy megfagyott árnyék
A pislákoló fényben
A képvetület torz
Ahogy kifelé tekint
Viasz-arccal a gazda
Keserűen legyint
Keserűen legyint
Meggyötört testtel
Érzi-hiszi e lélek
Senkinek se nem kell
Matt-szürkére festett
Fénytelen a nappal
Kéz a kézben járnak
A melankóliával
Képzeletének rabja
A viasz arcú gazda
Zsugorodott lelkét
Ápolatlan hagyja
Balsorsát múltját
Szeszbe mártogatja
Illúziók tükrében
Tántorítatlan vallja
A szerencse elhagyta
Akarattal hittel
Az üres lélek-gazda
Szeméből a szikra
Az égig felpattanna
S mint királyoknak a csillag
Utat mutathatna
Lelkében a titkok
Ajtajának kulcsa
Eltorzul a fény
Ingoványos illúzió
A kiszáradt remény
Az akarat csúcsa
Mély közönybe süpped
Ár sodorta dolcse-víta
Fájdalomba görnyed
Az üres lélek tükre
Mint az űr az éjben
Vagy megfagyott árnyék
A pislákoló fényben
A képvetület torz
Ahogy kifelé tekint
Viasz-arccal a gazda
Keserűen legyint
Keserűen legyint
Meggyötört testtel
Érzi-hiszi e lélek
Senkinek se nem kell
Matt-szürkére festett
Fénytelen a nappal
Kéz a kézben járnak
A melankóliával
Képzeletének rabja
A viasz arcú gazda
Zsugorodott lelkét
Ápolatlan hagyja
Balsorsát múltját
Szeszbe mártogatja
Illúziók tükrében
Tántorítatlan vallja
A szerencse elhagyta
Akarattal hittel
Az üres lélek-gazda
Szeméből a szikra
Az égig felpattanna
S mint királyoknak a csillag
Utat mutathatna
Lelkében a titkok
Ajtajának kulcsa
Tágul a világ
Tágul a lét
Hosszú az út
Magas a tét
Tágul a vágy
Halmozza fegyverét
Tágul a pénz
Ledobja értékét
Csak a sok a menő
Ma kevés az elég
Táguló szemekben
A hit is elég
Ósdi a múlt
A valóság sem trendi
Virtuális lélekkel
Kuúlnak kell most lenni
Művilágban kiber a tér
Oda minden belefér
A választás is több lehet
Fekete vagy épp fehér
Szuper élet várhat reád
Bankszámlád az előleg
Sorsod ott a pénztárcádban
Bármi lehet belőled
Világsztár vagy menő zseni
Csak jó helyre kell klikkelni
A fantázia messze szárnyal
Ilyen csoda sosem volt
Minek hinni egy istenben
Ki már régen úgyis holt
Processzorok szerelvényén
Száguld a lét előre
Ki vaskalapos régimódi
Fejre állhat majd tőle.
Tágul a lét
Hosszú az út
Magas a tét
Tágul a vágy
Halmozza fegyverét
Tágul a pénz
Ledobja értékét
Csak a sok a menő
Ma kevés az elég
Táguló szemekben
A hit is elég
Ósdi a múlt
A valóság sem trendi
Virtuális lélekkel
Kuúlnak kell most lenni
Művilágban kiber a tér
Oda minden belefér
A választás is több lehet
Fekete vagy épp fehér
Szuper élet várhat reád
Bankszámlád az előleg
Sorsod ott a pénztárcádban
Bármi lehet belőled
Világsztár vagy menő zseni
Csak jó helyre kell klikkelni
A fantázia messze szárnyal
Ilyen csoda sosem volt
Minek hinni egy istenben
Ki már régen úgyis holt
Processzorok szerelvényén
Száguld a lét előre
Ki vaskalapos régimódi
Fejre állhat majd tőle.
Ki tudja miért hullajt a rózsa
harmatos cseppből gyöngyöket?
Mért van olyan szép színes virága,
ha szúrós tövise megsebez?
Mért árad olyan bűvös illat
szirmaiból, és hogy lehet
hirtelen olyan nagyot szúrni,
hogy kiserkentse a véremet?
Talán épp olyan, mint az ember.
Olyan gyönge, és védtelen,
s szúrós tövise épp azért van,
hogy bársonyos szirmát védje meg.
Oly furcsa, mint az emberi lélek.
Mindig az szebb, mely színesebb,
S élénk szirmában benne rejlik
ezernyi rejtett félelem.
Amelyik szép, az oly törékeny,
hogy minden szellőtől megremeg,
Mégis: először azt tépik le,
s ha hervad, eldobják messzire.
Akár a lélek. Amelyik szép, az
minden rossz szótól megremeg,
s amelyik gonosz, meg se rezzen,
hisz annak nem fáj semmi sem.
harmatos cseppből gyöngyöket?
Mért van olyan szép színes virága,
ha szúrós tövise megsebez?
Mért árad olyan bűvös illat
szirmaiból, és hogy lehet
hirtelen olyan nagyot szúrni,
hogy kiserkentse a véremet?
Talán épp olyan, mint az ember.
Olyan gyönge, és védtelen,
s szúrós tövise épp azért van,
hogy bársonyos szirmát védje meg.
Oly furcsa, mint az emberi lélek.
Mindig az szebb, mely színesebb,
S élénk szirmában benne rejlik
ezernyi rejtett félelem.
Amelyik szép, az oly törékeny,
hogy minden szellőtől megremeg,
Mégis: először azt tépik le,
s ha hervad, eldobják messzire.
Akár a lélek. Amelyik szép, az
minden rossz szótól megremeg,
s amelyik gonosz, meg se rezzen,
hisz annak nem fáj semmi sem.
Lásd csak kicsilány, szép zöld mára már a sóska,
I -álnak már a csacsik, élharcos a fiú Jóska!
Sűrgős rohanása van a sok, zsenge tavaszi rügyeknek,
Bennem meg a sokféle mindenek, szárnyat eresztnek.
Annyi kötnivaló bolond jár mostanság szabadján,
Hogy én meg hosszan meditálok a vers mondanivalóján.
Sok rímbe belefutok, összetalálkozunk, lényeg oltárán.
De szép és élvezem, versnek mily’ zárt a megkötöttsége!
Szabad szárnynál szárnyasabb az igazias végtelensége…
Csodás madár és jól repül… röptéin a végzet
Szörnyű ölelése: lel-e végtelen békességet?
ha az emberszívet fölveszi a hátára,
Örökkévalósággá lesz a zokogása.
Jaj, ha szép is, de az ilyen vers nekem nem mesterségem,
Nekem nem kell, hogy prózából legyen versé… művészetem.
Engem régi magyar temetők neveltek,
Jártam a sírokat és holt emlők neveltek.
Lelkem a holt költök sokasága lelkét szívta be,
Így vagyok mostanra művészt, kinek ez elégsége…
Megállapítottam, hogy magyari lékeknek ott sincs békessége,
Mert érzik, tudják, másokkal szemben milyen a különbsége…
És hogy ez a sok toló-lökő lélek szét ne vethessen,
Magyar gondolat mondatokat a kezembe vehessem,
Így lettek ezek, a kezemben a világ népeinek zsoltára,
Szíveknek, dolgoknak népeknek a világ szép orgonája…
A világzápornak egybecsapzó árja
Egy egész évezred nagy jajkiáltása!
Bizony, ma is él még a Ponyva,
Ma is részeges még a konyha,
Ott zabál cefettűl régi Ponyva,
De nem régies, ócska pórruhába…
De inkább új szmokingban
Vagy frakkban, tán’ Attilában.
Ponyva a színházban, Ponyva a színpadon,
Ponyva a parlementben, de egy sincs kínpadon…
Felsorolásom van még egy sereggel,
De elég! Ne zárkában ébredjek reggel.
Nekem a rím, nem csak elsődlegesen játék,
Minthogy a rímnek útja, sem… ne játszék!
A jóisten megteremtette az emberi világot,
Én nekilátok megalkotom új poéta világot…
Sőt akkor meg is írom az új ars poeticát.
Újfajta igémet nyeld, mint ars poeticát.
Író-csibe, igémet töltsd oly’ módon begybe,
Hátha Te leszel emberiség legbölcsebbje!
Legyen lelked is test, a tested is lélek,
Sok bő kis patakban folyjék benne lélek…
Gazdagon az anyagi életed a lét jóságával,
Szeresd a szalonnát jóféle vöröshagymával.
Járjad Te át az erdőket és járjad Te körbe a rétet,
Kutasd át a völgyeket és vívjad Te meg a bércet.
Vegyülj el -elegyben- az egész teremtett világgal,
Barátkozz csak a széllel, esőfelhőkkel, villámmal.
Értsd Te a tölgyfa csendjét, a tyúkhúr beszédét,
Figyeld napsütött bogárkák boldog zümmögését.
Nézd a csillagokat és ha holdfény szerte árad,
Barangold a könyveket, míg szemed nem fárad…
Légy Shakespeare-óceánjának merész tengerésze,
Égesse lelkedet Oidipusz sírása, könnyes remegése.
Menj, ha Dante hív át a sötét, örökös éjben,
Barangolj a könyvek végtelenül nagy erdejében!
Ugorj fejest, hékás, az embertengerbe:
Testedet-lelkedet ezer-sok habban verje,
Cirógasson, üssön, marjon, fojtson, sértsen,
Emeljen, lehúzzon: éld meg még ezerképpen
És milliónyi arcban légy Te mekik millió élet,
Hit, tagadás, átok, áldás, de ne igyál mérget!
Merészen szeressél, győzően csalódjál,
Minden veszteségben mindig gazdagodjál…
Abban, ami lényeg, ami veszthetetlen,
A nőtest újra föléledjen az ölelésedben,
Mint alkotó lelked megfrissült hulláma,
Te pedig erős csóknak söprő mámorába…
Szeretőd lelkévé parancsold oda a lelked.
Egész énedet élni legyen mindig merszed.
Légy megvédő barát, félelmes, vad ellenség,
Ostromló akarat, győzni kívánó kötelesség.
Légy kard és légy eke, légy vár és légy zászló,
Mindig egészen férfi, aki minden helyet álló,
Lelked a lelkekbe terjedjen széjjel záporozva:
Sohasem gondolva vesztesen az irodalomra!
Sohasem gondolva az esztétikára,
Köpve kövér-vígat minden esztétára,
Cizellált szonettre s a műhelytitkokra,
Betű-ötvösségre, elefánt-toronyra,
Flaubert-i kínokra, stílus-vajúdásra
s más fityfranc-beli vacak ripacsságra.
Változód ugyanaz és végtelen, mint a tenger,
Legyél barátom: ember, ember, mindig ember!
Most már elhallgatok, mint egy célra lőtt, kilőtt puska,
Ennyi rímért talán már csök is jár, be is hajtom még ma…
Vecsés, 2023. április 2. – Kustra Ferenc József – íródott; Szabó Dezső (1879 – 1945) azonos c. verse rövidített átirataként.
I -álnak már a csacsik, élharcos a fiú Jóska!
Sűrgős rohanása van a sok, zsenge tavaszi rügyeknek,
Bennem meg a sokféle mindenek, szárnyat eresztnek.
Annyi kötnivaló bolond jár mostanság szabadján,
Hogy én meg hosszan meditálok a vers mondanivalóján.
Sok rímbe belefutok, összetalálkozunk, lényeg oltárán.
De szép és élvezem, versnek mily’ zárt a megkötöttsége!
Szabad szárnynál szárnyasabb az igazias végtelensége…
Csodás madár és jól repül… röptéin a végzet
Szörnyű ölelése: lel-e végtelen békességet?
ha az emberszívet fölveszi a hátára,
Örökkévalósággá lesz a zokogása.
Jaj, ha szép is, de az ilyen vers nekem nem mesterségem,
Nekem nem kell, hogy prózából legyen versé… művészetem.
Engem régi magyar temetők neveltek,
Jártam a sírokat és holt emlők neveltek.
Lelkem a holt költök sokasága lelkét szívta be,
Így vagyok mostanra művészt, kinek ez elégsége…
Megállapítottam, hogy magyari lékeknek ott sincs békessége,
Mert érzik, tudják, másokkal szemben milyen a különbsége…
És hogy ez a sok toló-lökő lélek szét ne vethessen,
Magyar gondolat mondatokat a kezembe vehessem,
Így lettek ezek, a kezemben a világ népeinek zsoltára,
Szíveknek, dolgoknak népeknek a világ szép orgonája…
A világzápornak egybecsapzó árja
Egy egész évezred nagy jajkiáltása!
Bizony, ma is él még a Ponyva,
Ma is részeges még a konyha,
Ott zabál cefettűl régi Ponyva,
De nem régies, ócska pórruhába…
De inkább új szmokingban
Vagy frakkban, tán’ Attilában.
Ponyva a színházban, Ponyva a színpadon,
Ponyva a parlementben, de egy sincs kínpadon…
Felsorolásom van még egy sereggel,
De elég! Ne zárkában ébredjek reggel.
Nekem a rím, nem csak elsődlegesen játék,
Minthogy a rímnek útja, sem… ne játszék!
A jóisten megteremtette az emberi világot,
Én nekilátok megalkotom új poéta világot…
Sőt akkor meg is írom az új ars poeticát.
Újfajta igémet nyeld, mint ars poeticát.
Író-csibe, igémet töltsd oly’ módon begybe,
Hátha Te leszel emberiség legbölcsebbje!
Legyen lelked is test, a tested is lélek,
Sok bő kis patakban folyjék benne lélek…
Gazdagon az anyagi életed a lét jóságával,
Szeresd a szalonnát jóféle vöröshagymával.
Járjad Te át az erdőket és járjad Te körbe a rétet,
Kutasd át a völgyeket és vívjad Te meg a bércet.
Vegyülj el -elegyben- az egész teremtett világgal,
Barátkozz csak a széllel, esőfelhőkkel, villámmal.
Értsd Te a tölgyfa csendjét, a tyúkhúr beszédét,
Figyeld napsütött bogárkák boldog zümmögését.
Nézd a csillagokat és ha holdfény szerte árad,
Barangold a könyveket, míg szemed nem fárad…
Légy Shakespeare-óceánjának merész tengerésze,
Égesse lelkedet Oidipusz sírása, könnyes remegése.
Menj, ha Dante hív át a sötét, örökös éjben,
Barangolj a könyvek végtelenül nagy erdejében!
Ugorj fejest, hékás, az embertengerbe:
Testedet-lelkedet ezer-sok habban verje,
Cirógasson, üssön, marjon, fojtson, sértsen,
Emeljen, lehúzzon: éld meg még ezerképpen
És milliónyi arcban légy Te mekik millió élet,
Hit, tagadás, átok, áldás, de ne igyál mérget!
Merészen szeressél, győzően csalódjál,
Minden veszteségben mindig gazdagodjál…
Abban, ami lényeg, ami veszthetetlen,
A nőtest újra föléledjen az ölelésedben,
Mint alkotó lelked megfrissült hulláma,
Te pedig erős csóknak söprő mámorába…
Szeretőd lelkévé parancsold oda a lelked.
Egész énedet élni legyen mindig merszed.
Légy megvédő barát, félelmes, vad ellenség,
Ostromló akarat, győzni kívánó kötelesség.
Légy kard és légy eke, légy vár és légy zászló,
Mindig egészen férfi, aki minden helyet álló,
Lelked a lelkekbe terjedjen széjjel záporozva:
Sohasem gondolva vesztesen az irodalomra!
Sohasem gondolva az esztétikára,
Köpve kövér-vígat minden esztétára,
Cizellált szonettre s a műhelytitkokra,
Betű-ötvösségre, elefánt-toronyra,
Flaubert-i kínokra, stílus-vajúdásra
s más fityfranc-beli vacak ripacsságra.
Változód ugyanaz és végtelen, mint a tenger,
Legyél barátom: ember, ember, mindig ember!
Most már elhallgatok, mint egy célra lőtt, kilőtt puska,
Ennyi rímért talán már csök is jár, be is hajtom még ma…
Vecsés, 2023. április 2. – Kustra Ferenc József – íródott; Szabó Dezső (1879 – 1945) azonos c. verse rövidített átirataként.
A tegnap, örömet hozott,
De idő, mára visszakozott…
A jövő, még nem szándékozott…
A tegnapban, még meleg lángban éltem,
Mára ez már parázs lett, én úgy vélem…
Jövőre, a zsarátnokom is kihűl nékem.
A múlt idő lábjegyzetében minden szépet olvasok,
Mára már kiderült, hogy nem igaz, a hunyó én vagyok…
Jövőre, egy szakasznyi „adj király katonát” sem kapok…
Elporladt a sok közös örömünk,
Az idő magával vitte, tán’ hitte, ez örömünk…
A marha idő… ő is elporladt! Öröm ez nekünk?
Vecsés, 2016. augusztus 23. - Kustra Ferenc József – íródott, mint visszaemlékezés…
De idő, mára visszakozott…
A jövő, még nem szándékozott…
A tegnapban, még meleg lángban éltem,
Mára ez már parázs lett, én úgy vélem…
Jövőre, a zsarátnokom is kihűl nékem.
A múlt idő lábjegyzetében minden szépet olvasok,
Mára már kiderült, hogy nem igaz, a hunyó én vagyok…
Jövőre, egy szakasznyi „adj király katonát” sem kapok…
Elporladt a sok közös örömünk,
Az idő magával vitte, tán’ hitte, ez örömünk…
A marha idő… ő is elporladt! Öröm ez nekünk?
Vecsés, 2016. augusztus 23. - Kustra Ferenc József – íródott, mint visszaemlékezés…