Anya ki tested benn neveltél óvtál engemet, anya ki mindig féltettél és fogtad két kezemet. Anya ki ha sírtam karodban ringattál, ó anya bárcsak elmondhatnám neked, köszönöm hogy életet adtál és szerettél engemet.

Április verőerein ömlik a tavasz
Tajtékot vernek a hőhullámok s porol a szél
Korai lenne ha siratnálak, de
keselyű arcú remény kapaszkodik gondjaim kocsijába
s fekete lovakat fog belé
s fekete kocsisokat ültet a bakra
s fekete asszonyokat hoz, akik követnek
És fekete sugárnyalábok hullnak a napból
a lábam elé a kövekre , hiába mondom, hogy szeretlek
Riad bennem a gyermek
Szűkölnék mint kutyák akiket vackaikból kivertek
s menekülnék
de csak ülök, s bámulom kezeimet
tehetetlen teérted feleselő emlékeim között
Anyám.

Bácsalmás, 1971

Virágkertem közepén
elmerengve állok én,
melyiket is válasszam,
választékból bőven van.

Búzavirág, szarkaláb,
nemesített szép csodák,
mind magamhoz ölelném,
csodás földi teremtmény.

Simogatom egyenként
bársonyos kis levelét,
tenyeremhez tapadnak,
szeretetet elvárnak.

Szeretem is én őket,
levágni, óh, mily vétek,
ékesítsék kertemet,
vidítsák a lelkemet.

Gyönyörködöm bennetek,
kertben a ti helyetek,
szívem melengetitek,
óh, csodás ékességek.

Ásítva kelt fel a nap, némán, lábujjhegyen;
elkísérte a szél huzatos, kusza gondolata.
Levelek kacér tánca hömpölygött körbe-körbe
Csalódott Égi zápor. Az ősz bódult varázsa eltörött,
kiábrándult harsány színek váltakoztak benne.

Gyászba öltözött a tél, zord arca sápadt, elgyötört.
Az emlék köntöse fakó, megkopott, porral teli.
A felejtés duzzadó fellege nem oszlik már széjjel.
Múlik az idő - öregszik a sokat megélt, tiszta lélek.
Elfáradt az ember, ráncos tenyerében ott van a kor nyoma.

Szó, mi üres csendbe ér, rég nincs, csak a magány egyszínű árnya.
Gondolat, ami némán ott ragadt vén szíve lüktető peremén.
Könnyű dér, bársonyos, puha, könnyű szellő kíséri őt-e februáron.
Az elmúlás oly nehéz, karddal kivont angyal, ki ott várja rég,
óvó tekintete végigkíséri, lassan vállára hajtja fejét.

Végállomás a testeknek, lelkekből ácsolt gyönyörű híd a túlsó part felé.
Áradó könnyek tava, lüktető hulláma nem járja ziháló vad táncát már.
A csend feneketlen mélyén, a színnel teli világ végén
a teste megpihen, boldogan lebeg , már nem fél, nyugodt mosoly kíséri el.

1.-20
Preambulum

Drágám
Felettem nagy a Te Hatalmad
széttárt karjaidból lüktet felém
bárhol is járj
ha látlak száz vad csődör
dübörög fel bennem
hogy úgy imádjon
hogy a gyönyörűségtől felkiálts!

2.-20
Fehér ruhádban szeretnélek

Drágám !
Fehér ruhádban szeretnélek !
Fehér ruhádból kibontanálak
hogy elhomályosulnának a fények
s szanaszét hullanának a selymek
a háttérben a zöldellő hegyek
csodálnának, innák a látványt
gyönyörű-szép asszonytestedet
a forróságban a kínai nagy fal is
ledőlne, itt pedig
megolvadnának a kövek !
Én várnám, hogy elkapj !
hogy ujjaidba zárj !
míg száz vad csődör dübörögne
bennem hogy imádjon !
hogy a gyönyörűségtől felkiálts !

3. -20
A tenger és a végtelen

A tenger, a hajók , a kék ég
és a végtelen
a válladra a kalap finom
árnyékot vetít ,
karodon a nap fénye csillan
s forró lázam támad ahogy feszülnek
felém imádni való melleid
bimbójuk kemény, átüt a vásznon
lázas tekintetem őket vetkőzteti
hogy cirógatnám őket !
hogy falnám őket ! ájulásig !
egy álombéli regényes tájon
fuldokolva addig, amíg
várnám hogy elkapj !
hogy ujjaidba zárj !
míg száz vad csődör dübörög
bennem , hogy imádjon !
hogy a gyönyörűségtől felkiálts !