Ládák és polcok
Írta: Kovács István
Egy nagy ládában
cipeljük magunkkal a múltat.
Kidobni őket nem lehet,
életünk részei voltak.
Az emlékeket szelektálni
lehet, de feledni nem,
mert ott hátul a kis polcon,
minden- minden ott pihen.

A jelenünk?
Az egy kisebb láda.
Teteje soha nincs zárva,
Rendezkedünk mindig benne,
bár szinte hiába.
Mert a mát holnap át tesszük,
a ?múlt? feliratú ládába.

És a holnap?
Egy kicsinyke doboz,
inkább csak egy zárt boríték.
Tervek vannak benne,
vágyak és titkok,
ezért ők a holnapok.

Reggelente,
ahogy nyílnak a borítékok,
lassan fogynak a holnapok,
rájövünk, már mi is múlt vagyunk.
És ha az utolsó láda is bezárul,
talán emlékei leszünk valakinek,
a polcon, ott, leghátul!

Tart vissza minket félelem
Megfontolásra késztet intő példa
Mégsem hagyhatjuk annyiba, nem dobhatjuk el
Álmainkért bizony küzdeni kell
Álmainkért, mi bennünk rejlik
Mindidők végezetéig, örökké....

Én vagyok a hőse ennek a mesének.
Rólam fog hát szólni az alanti ének.
Rég volt, de él bennem,- vigye el a csuda.
Mivel én voltam a negatív figura.

Épp úgy mint most, nyár volt. Szépen felöltöztem.
Sötét öltöny rajtam, nyakkendőt kötöttem.
Hivatalos voltam már nem tudom hova.
Nincs jelentősége, mert nem értem oda.

Indulásom előtt gyorsan kitalálom,
Miképpen essek túl a rám váró távon.
Gyalog lusta vagyok. Taxizzon a bánat.
Előgurítottam a monten-bringámat.

Rémlik: fütyörésztem. Szellő játszott velem.
Utam enyhe lejtő, alig is tekertem.
Erőlködés nélkül fele távhoz értem.
Nyakkendőm, füleim lobogtak a szélben.

Aztán váltott az út elkenődésemre.
Emelkedni kezdett. Tekertem lihegve.
Nem fütyörésztem már, nyomtam ráhajolva.
Néha szép az élet, néha meg otromba.

Ekkor következett az elkerülhető:
Lobogó nyakkendőm elkapta a küllő.
Orrom gőzerővel a kormányba vágott,
Levizitelhettem az út menti árkot.

Fájdalmas bódulat után észre tértem.
Nyakkendőm csücskével letöröltem vérem.
Elővonszolódtam bringámmal karöltve.
Én is, utóbbi is le és összetörve.

Vissza vettem utam, bicaj volt a mankóm.
Lényegében ennyi volt most a mondandóm.
Tanulság leszűrve. Nem vagyok én lökött.
Kétkerekűzéshez nyakkendőt nem kötök.

Reszketsz, álmaid elhagytak már
Ami egykoron volt mára már foszlány
Álruhások gázolnak mindenkin át
Elveszett minden, ez a rideg valóság
Rádlesnek megvető tekintetek
Elítélnek holott nem ismernek
Teljesen mindegy belül kivagy
Ha nem öltessz márkát átnéznek rajtad
Erkölcstelen, kiképzett magánérdekek
Zuzzák szét nyomorba döntik szegény gyermeket.
Mennyi út van mi kilátástalan
Mindezt nem érdekli a média világa.
Nyugati autók sok pénz divat az élen
Keleten a szegény nincstelenségtől hal éhen.
Mi tart bennük erőt ebben az embertelenben.
Egymás szeretete nyújt támaszt lelkükben.

Ha Rád gondolok
Hallom zenélő hangodat
Szerelem és vágy
Kettőnkre vár
Érzelmek magukért beszélnek
Hozzád szorosan kötnek
Tudnod kell mennyire szeretlek

Egyedül az élet mit ér?
Nélküled végtelen üres az éj
Mint eltévedt hang
Keringek az éterben
Csak Rád vágyom az életben

Diófa alá kiülünk Veled
Körülleng bennünket
Lágy szellő, meleg
Hallgatom vidám kacagásod
Öröm látni vidám arcod

Fák, virágok rügyei
Öröm könnyeket ejtenek
Csupán azért mert vagy nekem
Jön Hozzád a cica
Kér Tőled egy simogatást
Cserébe kapsz tőle dorombolást


Kellemes szép nyári este
Gyertyát gyújtunk nevetve
Sokat vagyunk e fa alatt
Jobban esik itt a vacsora
Gyertya lángját
Bogarak szállják körül
Néha egy-egy a lángba röpül

Belekap a láng ég sisteregve
Hozzá sirató dalt tücsök zenél
Megzördül az avar
Sündisznó siet hamar
Kellemes csend van az udvaron
Nem győz le bennünket az unalom