Hétköznapi pszichológia… lét variációkkal. <br> <br>Az életszakadékom szélén rostokolok, <br>Remélem nem szédelgek, csak életre várok… <br>Az életszakadékom szélén rostokolok, <br> <br>Jól láttam az aludni menő napot, <br>Lelkemnek kérek egy kis életsarkot… <br>Jól láttam az aludni menő napot. <br> <br>A szakadékból érzem, hogy följött a taktus, <br>Érzem, hogy olyan az egész, mint a jó pulzus… <br>A szakadékból érzem, hogy följött a taktus. <br> <br>Öreg életem, mint látszik, már a szakadék szélén, <br>Bízok, hogy nem esek le, mert még fájna még a végén… <br>Öreg életem, mint látszik, már a szakadék szélén. <br> <br>Boldogságom nem volt, sikerem sem, életem meg ellenem… <br>Egy védett csak, az őrangyalom! Köszi’ neki, ő volt velem… <br>Boldogságom nem volt, sikerem sem, életem meg ellenem. <br> <br>A taktusról mondják, rendbe rakja életet, de ki tud erről eleget? <br>A taktus a remegő, szédülő lelkemet fegyelmezi, biz’ eleget. <br>Javasolták, hogy nem éljek bajban, de éljek boldogságos szeretetben. <br>Igen, ebben nagy igazság is van, de erre az itiner vajon hol van? <br> <br>Az engemet körülvevő világ, nagyméretű fridzsider, <br>A sok-sok hideg ömlik rám, jótanács már biz' nem siheder… <br>Ilyen öregen vajon már mit kezdek bármily' bölcs tanáccsal <br>Talán még kiélvezem az öregségemet a taktussal… <br> <br>Pillantás, <br>Lélek sikítás! <br>Jó taktus. <br> <br>Napfény, már <br>Alvó sorban van… <br>Jó taktus. <br> <br>Rám, est dőlt, <br>Jó tanácsot kösz… <br>Új taktust? <br> <br>Vecsés. 2024. november 11. –Kustra Ferenc József- íródott: alloiostrofikus versformában, önéletrajzi írásként a létproblémákról. <br>

Én és a holdvilág, kézen fogva ballagunk az éjben, <br>Nézek csak körbe, de nem látok semmit, a cél gömbjében… <br>Nem is tudom, hogy megyünk… mi van élet kézikönyvében? <br> <br>Látni fákat, házakat, bokrokat, hegyeket, <br>Így éjjel nem kell elhajtani a legyeket… <br>Nincs hátizsákom, így a bút, én ölben cipelem, <br>Ő a legnagyobb teher, én őt fájón viselem. <br> <br>Mik vagyunk mink, tán' vándorló muzsikus legények? <br>Lehet, hogy az lennénk, ha bánatok nem lennének… <br>A lélekhárfa folyton zengeti a húrokat, <br>Árokparton, most nem is látom a virágokat… <br>* <br>Hold, mint kísérő, <br>Folyton jön, mindenfelé. <br>Utat világít. <br>* <br>Holdfényben látok, <br>De nyugalom nem kísér! <br>Boldogtalanság…? <br>* <br>Holdfényes vaksötét ölel körül, <br>Magamhoz is veszem én emlékül… <br>Sötétet kell szeretnem… örökül… <br> <br>Vecsés, 2016. április 2. –Kustra Ferenc József- íródott: versben és senrjúban… <br>

Azért vagyok, mert észlelek, érzek és gondolkodok,<br>aztán szárnyalok., bukok, álmodozok és törekedek,<br>mint a régi romantikusok, akik akkoriban tintával írtak,<br>de szavaim azt követelik, hogy tűzzel írjam versemet.<br>Az élet kezdettől fogva soha nem volt unalom.<br>A koponyám rejtett titkaiban ezt szabadon bevallom.<br><br><br>Korunkban a nyílt leleplezés szabály,<br>szóval elmondom mint senki bolondja:<br>Ismerem a misztikust és a hétköznapit,<br>a józan észt és amit az őrület hagyott.<br>Így nincs semmi, amit el nem mondhatok<br>koponyám rejtett titkai közt ott vannak az adatok.<br><br><br>Forró hangos rímekben írom le életem,<br>a lázat és a győzelmet, lázadást és lebukást,<br>a szárnyalást mely által veszélyben lebegek,<br>aztán görnyedten és tétován tovább megyek.<br>Tehát a béke és a megkívánt nyugalom idején,<br>koponyám rejtett titkai sorolják hogy ki is vagyok én.<br>S

Ott, ahol a fény megtörik,<br>a szivárvány és a csillagok<br>kedvüket szegik, ott hagytad<br>el szívemet.<br>Azóta árnyak suttogtak<br>különös formájú szavakat:<br>Hogy a szemedből loptam ki hangokat,<br>hogy lángra gyújtsa szívedet...<br>Valóban szemedben<br>láttam meg mindent,<br>mi ajkam beszédre késztette,<br>hogy neked szerelmet valljak,<br>hogy szívedet felkészítsem a<br>szerelemre.<br>És tényleg erre nem számítottam:<br>hogy mindez zsákutca lenne...<br>Mentünk ketten, még emlékszem erre...<br>A "végtelen", múló szerelemre.

Oly békésen pihen a táj,<br>a hó alatt álomba ringatta magát.<br>Csend van mindenhol,<br>Éjszakába sötétjébe burkolózva alszik minden.<br>Néhány szív nem pihen mégse.<br>Szív mi megszakadt ,<br>Mi békében nem nyughat.<br>A mosoly mögött ezer könnybe fakadt.<br>Ha felnézünk az égre látnak vajon?<br>Látják a nem szűnő bánatot.<br>A mérhetetlen hiányukot.<br>Te ígéretet tettél, hogy élsz,<br>S kit szeretsz pihenni engedtél.<br>Én ordítva kértem maradjon, viselje tovább mi megtörte.<br>Az ő fájdalmával nem törődve.<br>S elment... egyszer talán magára gondolt .<br>S nekünk csak fájdalmat hagyott.<br>Bástyának lenni jó, mert más csak azt látja mennyit küzd, mennyi erő van benne.<br>De ki látja mi van mögötte?<br>Hisz a magány szívének bérlője.<br>Legyen hát erős mi most törött?<br>Lehet elengedni ki pihenni akar?<br>Biztosan tudod mi a válasz?<br>A szívben van elrejtve<br>A szeretteink emléke?<br>Elég ez egy lépésre előre?