<br><br><br>Volt egy lány, hajdanán,<br>Messzi tájt várt reám,<br>Fény csillant szép vállán <br>Ívének hajlatán<br><br>Mély piros ajakán<br>Vágy rezzent, csókra tán?<br>Szeretve, ölelve,<br>Titkunk lett örökre.<br><br>Időnek mélyében,<br>Emlékek ködében,<br>Kutattam s ráleltem<br>Oly szép volt, emlékszem.<br><br><br><br>

Ládák és polcok<br>Írta: Kovács István<br>Egy nagy ládában<br>cipeljük magunkkal a múltat.<br>Kidobni őket nem lehet,<br>életünk részei voltak.<br>Az emlékeket szelektálni <br>lehet, de feledni nem,<br>mert ott hátul a kis polcon,<br>minden- minden ott pihen.<br><br>A jelenünk? <br>Az egy kisebb láda.<br>Teteje soha nincs zárva,<br>Rendezkedünk mindig benne,<br>bár szinte hiába.<br>Mert a mát holnap át tesszük,<br>a ?múlt? feliratú ládába.<br><br>És a holnap?<br>Egy kicsinyke doboz,<br>inkább csak egy zárt boríték.<br>Tervek vannak benne,<br>vágyak és titkok,<br>ezért ők a holnapok.<br><br>Reggelente,<br>ahogy nyílnak a borítékok,<br>lassan fogynak a holnapok,<br>rájövünk, már mi is múlt vagyunk.<br>És ha az utolsó láda is bezárul,<br>talán emlékei leszünk valakinek,<br>a polcon, ott, leghátul!<br><br><br><br><br><br><br>

Néha csak egy kis magányra vágyom,<br>Ismét szobám ajtaját bezárva látom.<br>Csak meredek, s nézem szobám sötét falát,<br>Ahogy a rózsa vörösből feketébe folyik át.<br><br>Az érzés fura, pörgetem magányos lelkembe<br>A régi, megfakult emlékeket, <br>S közben a szobám sötét falára meredek,<br>Csak meredek...

Lehullottak a fákról a levelek,<br>őszi napon ébredtem gyerekek.<br>Elmúlt a szép,elmúlt a nyár,<br>jövőre fogunk találkozni már.<br><br>Esik az eső,fúj a szél,<br>megjött az ősz,mindenki fél.<br>Nincsen több nyaralás,nincsen több szép,<br>Eljön egy időszak,s jön majd a tél.

Kövek,kövek kőrengeteg<br>hol van a lelketek?<br>Szürke színbe burkolózva<br>szerelmem,rejtitek.<br>Vad víz mossa arcotok<br>szél veri az álmot,<br>Mutassátok merre menjek<br>hol a boldogságom.