Már megindultam haza,<br>de szembe jött egy hózivatar.<br>Mozdulni is alig tudtam,<br>lassan már majd megfagytam.<br><br>Csontjaimig hatolt a csikorgó hideg,<br>de csodák csodájára,<br>felém csattogott egy szekér,<br>mely kihalt volt és rideg.<br><br>Adtak nekem meleg takarót,<br>mert már elég nagy volt az úton a hótakaró.<br>Lábujjaim lassan lefagytak,<br>mert nem volt más a lábamon,<br>csak egy lyukas bakancs.<br><br>Hála égnek, haza értem,<br>rögtön berontottam, <br>s a kádra a vizet, rányitottam.<br>Hideg hátam, hasam, s hosszú lábam,<br>hajnalig heverésztek a gőzölgő kádban.<br>Ezennel megfogadtam: mától nem megyek mulatni a bálba.

Szerelmünk szárnyán a magasba repülünk,<br>mit közösen éltünk meg,<br>azt papírra nem vethetjük.<br><br>Nincs szó, a közösen eltöltött időre,<br>mert értéke, felbecsülhetetlen.<br>S mit szó nem tud elmondani, azt a szív fejezi ki.

Nincs mit tenni, telik az idő, a sivár élet, a feledésbe merül.<br><br>Mit is tehetnék, hogy a nevem fent maradjon? Talán várjam a megfelelő pillanatot?<br><br>Nagy rejtelem ez, mit sokan kerestek már. Nagy reményeket fűzve, útnak indulván.<br><br>Mi lehet a titkuk, kiknek sikerült már? Talán tudták mit tesznek, vagy a véletlen műve lehetett ez? <br><br>Bizakodva kémlelem a kék eget, s bízok benne hogy valakinek a hőse lehetek.

Hosszú utamból, elindulván haza,<br>tűnődtem rajta, <br>hogyan köszöntsem az otthoniakat.<br><br>Mit mondjak majd nekik,<br>s kit köszöntsek előbb?<br>Kérdéseimre fény nem derült.<br><br>Hosszúnak tűnt az út,<br>bár mégis hamar eltelt,<br>ajtónkon belépve,<br>könnyes szemek lestek. <br><br>Észre sem vettem,<br>már vállamon voltak a karok, <br>ki egykor felnevet, <br>most újra magához szoríthatott.<br><br>Hullottak a könnyek,<br>mik az örömtől jöttek, <br>nem kellettek szavak,<br>mert tudtam, ez a haza.<br><br>Felnőtt ember lettem, <br>ki bátor, s rettenthetetlen,<br>mégis azok közt a karok közt, <br>éreztem magam védelemben.<br><br>Édes anyám szava,<br>elcsuklott s hangja nem maradt,<br>csak annyit tudott mondani :<br>jó hogy újra itthon vagy.

Holdvilág süt , már arcodon ég,<br>bőröd bársonyára ráragyog- <br>fáj a szívem egy igaz szép<br>falusi nótára... ó jöjj most,<br>fújad vélem, hogyha emlékszel <br>babám, szépen elolvadt a hó<br>s a virágok is bújtak aznap<br>és megindult én szerelemes <br>féltő lelkem ennyi szépre, ó<br> hogy volnék irántad érzéketlen<br>Hiszen te vagy nekem való<br><br>szendergés közben szép szemed úgy néz<br> aludtam, hogy veled álmodhatok;<br>kevés ez, mint pohárfenekén a méz<br>lesütött szempilládra csókot adok<br> nem egyet, sőt százat sóváran,<br>Egyedül vagyok, s elábrándoztam,<br>mindig várlak pedig te nem jöhetsz....