Lebontott kontyotok emlékzuhatagába temetkezni<br>karotok biztonságát <br>és a csodákat nem feledve<br>s az alázat mélységeibe hullva<br>vergődni didergőn, <br>felsebezve<br>kikötözve<br> májusi füvekre, fákra<br>szeles, <br>szerelmes<br> dalokra várva<br>szótlan siratni titeket<br>kik fölittátok a szívemet, <br>s véremben szüntelen dobogva<br>kísértek majd a sirató<br> dombra<br>Ti juj-hangúak , párás-szeműek !<br>s megszelídültek <br>akiknek hajában<br>megőszültek az ujjak elmaradt érintései<br>és a bánat<br>Ti, Félelmeimben megváltók s menedékek<br>ha kivetettek mind a házak<br>Őrzőim<br>ha nem vigyázz senki<br>hogyha össze kell már esni<br>a kéregetők görnyedt énekével kellene értetek<br>énekelni !<br>hogy visszatérjetek !<br>mert fölittátok a szívemet!<br>Ti anyáim ! szeretőim ! testvéreim !<br>örömben , szenvedésben <br>csupasz kő-vidék <br>a táj nélkületek<br>fekete-virágos reménnyel<br>és nincs senki a kapuk előtt !<br>s a kerítéseken sem szól ki senki !<br>az éjszakák bénán függnek a tájon<br>s perceit az idő csak eldübörgi<br> tehetetlen<br>nélkületek csillagom riadtan<br>verdes tenyeremben<br>s felnőtt dolgaim között<br>kirepedezik a fájdalom<br>Ím így vagyok <br>kitárt karotok<br>ölelésére várva<br>nézzetek !<br>marad mi volt: a gyermeksírás<br>s fölötte a halál öntörvényei<br>keringenek.

Messze vagy és elérhetetlen<br>Csak az éjszaka bugyraiban<br>fortyog kínom<br>tehetetlen <br>s emészt a tűz teérted<br>Vad kamaszvágyakkal <br>gondolok rád <br>s vad kamaszvágyakkal<br>ölelnélek<br>Mint felhúzott íj <br>feszülnék ujjaid között<br>ölelő, széttárt <br>karjaid között <br>s rád fonódnék <br>lázas, folyondár testtel<br>Ziháló fuldokló <br>lélegzettel finoman <br>s csendben míg feloldoz <br>az öröm és eljön az este<br>így szeretnélek<br>de eltelt a nap <br>nélküled s hiába <br>vágyakoztam érted <br>ma jéghideg éj van odakint <br>a hold maga a pengeél,<br>hasít a fénye<br>ölelj meg s szeress még <br>mielőtt a szívemhez érne

baljóslat<br><br>Partra vetett halak vergődtek egymásra,<br>ezüstről ezüst pergett le, és beszáradt<br>opállá az alkonyattól vert homokon;<br>a pikkelyeken üveges szemek mása:<br>tekintetük öntött ólom a dokkokon.<br>A belőlük kiolvasható baljóslat<br>láttat bennünket kígyót faló kígyónak.<br><br>**<br> vadászat<br><br>Előtted, mögötted eldurvult a látkép,<br>véres darabokra szakadt szét a háttér.<br>Az elvörösödött hold a túlpartra folyt.<br>A fasorokra rávetődött az árnyék.<br>Halászó aggokra vadásznak kamaszok.<br>Haldoklástól hangos a halszagú tájék.<br>Jobb ha félre álltok vén marhák, vén szarok!<br><br>***<br> halászat<br><br>Földalatti járatokban, mint a vakond<br>fehér bot nélkül is kutatod otthonod.<br>Ellehetsz apró férges gondolatokon;<br>vakon, avagy félvakon is, az vagy aki:<br>meg nem fejthető rébuszokban bujkáló<br>ködszurkáló; soha senkinek valaki.<br>És ha bármikor is felhúzod a hálód,<br>benne aranyhal helyett magad találod.

Tudod ugye? ha becéző szavaid<br>Ott világítnak a párnám sarkain<br>a sötét szobában ? akkor elhiszem<br>a szerelmet. Elragad a képzelet<br><br>A pókhálóba bújt mosolypillanat<br>álmot szőtt és kicsipkézte a falat<br>S a jelen átpergett mint homokóra<br>egy másik, magasabb dimenzióba<br><br>A behúzott függönyön át kacsintott<br>majd gyorsan belopódzott a vágy. Táncolt<br>A keringőjét járta szakadatlan<br>Nem fáradt, - ébren találta a hajnal<br><br>Mozdulata egy pillanatra megállt<br>Még a zene is suttogóra váltott<br>S a kották violin kulcsa magába<br>zárta ? örökre ? szerelmünk dallamát

Esik eső, szép csendesen csepereg,<br>Csak azért sem veszi el a kedvemet,<br>Ezt a napot vártuk mi már egy éve,<br>Éltünk eddig a szép nap emlékével.<br><br>A rossz idő senki kedvét nem szegte,<br>Gyülekeztünk Vadászháznak termébe,<br>Vezet minket őzpörköltnek illata,<br>Várt bennünket sok szorgos kéz megterített asztala.<br><br>Örömkönnyek, ölelések, kacagás,<br>Megérkezett a sok régi jó pajtás,<br>Régen látott jó szomszédok, osztálytárs,<br>Szívünk, lelkünk boldogsága ez, nem más.