Ó, szerelem!<br>Te sokat hallott, mégis ismeretlen rejtelem.<br>Ki emberek érzelmeit vezeted félre,<br>s lelküket okvetlenül lángba borítád,<br>felelj!<br><br>Mondd hát, mi dolgod?<br>Árbócomat, mint szél kavarta tenger,<br>dobálod, közben pedig<br>lelkem száraz porába hullajtod könnyeim.<br><br>Szenvedek miattad, ó, hazug, álnok Szerelem!<br>Mennyekbe repítesz, majd a pokol tüzébe száműzöl.<br>Ez vagy Te? Érted epekednek milliók,<br>hozzád imádkoznak bánatos perceikben?<br><br>Nem vagy megváltó! Léted időleges enyhülés,<br>s gyógyír a sebekre, miket az évek,<br>mint szél formálta kő, alakítottak.<br>Nem vagy más, mint ócska sebtapasz a vérző hegekre.<br><br>2011.

Hallom kopogását a szakadó esőnek<br>Ázott, gyászoló nép fekete kabátján.<br>Ma mind közös ügyért jöttek:<br>Temetni azt, kit oly nagyon szerettek.<br><br>Fejükben megannyi emlékkel, gondolattal érkeztek,<br>Egy erősnek hitt ember utolsó útja ez.<br>Nem lesznek már közös, szép napok,<br>Ezeket az eső mossa, s a szél szárítja meg.<br><br>Lelkem még küszködik, érzem;<br>Ázott, hideg föld kerül erőtlen testemre,<br>Hol hullámat dögevő férgek nyuvasztják,<br>S hideg koporsómba a szél süvít be. Fázom.<br><br>Nem fáj semmi, nem bánt már senki,<br>Feledem, mi rossz volt, sok gyötrő gondolat.<br>Megmarad a kevés, de szép emlék bent a szívben,<br>Miket azoktól kaptam, kik tisztán s igazán szerettek.<br><br>Véget ért az út. Emlékként éltem, s most az is maradok,<br>mint kósza árnyék a nyári napsütésben.<br>Sok elhullajtott könny, mi szívből ered, vonja be örök nyughelyem,<br>s minden csepp éltető magja emlékem hamvas virágának.<br><br>2015.

Úgy szeretnék szabad lenni,<br>Testem rabságából kivedleni,<br>Lelkem járná a világot, akár a vándormadár,<br>Látnám a szépet, látnám a jót,<br>Fellegekbe szállni, ó, milyen jó.<br><br>Szárnyamat szél csapdosná,<br>Ázott testemet vihar pusztítaná,<br>A Nap fényében megfürödnék,<br>S a tél havában én is megpihennék.<br><br>Bejárnám a díszes keletet, a habzsoló nyugatot,<br>Szállnék hegyeken s vizeken<br>Át, a tükörkék, gyönyörű tengereken.<br>Sorsomat üldözném, utamat keresném,<br>S ha megtalálnám, azt végig be is járnám.<br><br>Ez lennék én: madár a szélben,<br>Egy múló és fájó gondolat,<br>Ki föntről szemléli a világot,<br>S habár magányos, tudja jól:<br>Álmokat üldözni vétek.<br><br>2012.

De jó volna újra élni mindent;<br>Látni a tavasznak üde virágzását,<br>Érezni a Napnak éltető sugarát,<br>Hallani az őszi falevelek halk susogását,<br>S érezni szívemnek minden dobbanását.<br><br>De jó volna mindent, mindent elölről kezdeni,<br>De jó volna álmodozó gyermeknek lenni,<br>Ki felhők hátán száll, s álmai a mennyekig röpül,<br>Feledni, mi fáj, bút s bánatot eldobni;<br>De jó volna újrakezdeni...

Apám beképzelt és arrogáns volt,<br>állandóan járt a szája.<br>Azt hirdette hogy ő zseni,<br>hogy mindenki őt megcsodálja.<br><br>Megcsalta az anyámat,<br>a nőkkel tiszteletlenül bánt,<br>de önmagával szemben <br>tiszteletet megkívánt.<br><br>Ha mertem vele különbözni.<br>rettentően pipás lett.<br>-Én hozzád képes isten vagyok –<br>volt a durva felelet.<br><br>Az árnyékában nőtem fel,<br>Csak ő volt aki szóhoz jutott.<br>Mindenről volt véleménye.<br>Akadt-e ki többet tudott?<br><br>Voltak akik imádták,<br>de épp annyian kizárták.<br>suttogtak hogy pedofil,<br>akár ínycsiklandó krokodil.<br><br>Kihaltak a barátai,<br>más ritkán állt szóba vele.<br>halálra itta magát.<br>Áldja Isten, egye fene.