Végtelen hosszúnak tűnnek a percek<br>ameddig hozzád érkezem,<br>pedig sietek. S a kavicsos úton<br>szinte már futva lépkedek.<br><br>Lassan pereg a perc, az óra,<br>szinte már alig észlelem<br>csak szívem nyugtalan dobbanása,<br> sürgeti minden ízemet.<br><br>Tudod: tegnap még nem akartam,<br>hogy magadhoz láncolj teljesen,<br>hiszen annyian bántottak már,<br>s túl sok seb van a lelkemen.<br><br>Mégis: valami belülről úgy űz,<br>szinte égeti mindenem,<br>mint futótűz, amely sebesen terjed,<br>keresztül gázolva mindenen.<br><br><br>Ez a tűz most már hozzád láncol,<br>te gyújtottad fel mindenem.<br>Te vagy csak, aki elolthatja!<br>Többé már nem kell senki sem!<br><br><br>Olyan félénken érek hozzád,<br>még a szívem is megremeg,<br>s érzem ereid lüktetésén,<br>ugyan úgy vágysz rám, és szeretsz.<br><br>Sosem hittem, hogy valaki egyszer<br>áthatol még a szívemen,<br>Hiszen úgy védtem, mint a páncél,<br>amelyről minden lepereg.<br><br>Most itt vagyok. Karodba bújva,<br>s szerelmem olyan végtelen,<br>mint a csillagok fent az égen,<br>melyek annyira fénylenek.

Azok a hűvös téli esték,<br>amikor mindenki összegyűlt<br>otthon, s a kályha melegénél<br>boldog pillantás vett körül.<br><br>Tengerit morzsoltunk csupasz kézzel,<br>a kályha előtt a macska ült,<br>olyan lustán és nyújtózkodva<br>dorombolt, aztán elterült.<br><br>A kályha teteje szinte izzott.<br>Olyan piros volt, s oly meleg,<br>tengeri főtt a kályha szélén,<br>hallottuk, ahogy sistereg.<br><br>A víz, amely gyöngyözve hullt le,<br>s eltűnt a kályha platniján,<br>mint az álom, mit akkor hittünk,<br>de csak emléke van ma már.<br><br>Olyan vidámak voltunk akkor!<br>Messzire hangzott a dalolás.<br>Ártatlan gyermek arcainkról<br>öröm sugárzott, s kacagás<br><br><br>visszhangja törte meg a csendet,<br>s hittük, hogy csodás a világ,<br>pedig csak anyánk szemefénye<br>volt mitől szép volt, semmi más.<br><br>Szemének minden pillantása<br>szinte szívünket járta át,<br>nem is tudtuk, hogy milyen fáradt!<br>Ma is látom a mosolyát.<br><br>Azóta eltelt annyi év már.<br>vállunkra évek súly gyűlt,<br>de még most is a legszebb emlék,<br>mikor a család összegyűlt.

Május van újra. Virágok nyílnak,<br>illatoznak az orgonák,<br>színessé vált a rét, az erdő,<br>most újraéled a világ.<br>Virágba borult most a kert is,<br>a gyümölcsfa olyan csodás,<br>ezernyi apró virágsziromból<br>öltött most magára ruhát.<br>Olyan szép minden! Szinte érzem:<br>Most még a kedvem is más!<br>Mintha madarak röpködnének<br>meggyötört lelkemen át.<br>Magukkal repítve minden rosszat,<br>mi eddig belülről vájt,<br>szikrázó napfényt varázsolva,<br>amely oly meleget ád.<br>Milyen jó volna úgy ébredni,<br>hogy mindig ilyen csodás<br>látvány vár, amely jókedvet áraszt,<br>ilyenkor semmi fáj.<br>Nem is értem, hogy miért volt eddig<br>rosszkedvem, hisz a világ<br>nélküled sokkal szebb, és jobb lett,<br>látni sem akarlak már.

Arcodra rajzolnám a nyár minden színét,<br>a reggeli napfény tűző sugarát,<br>s az izzadt reggelek lehulló cseppjét<br>ajkadra gyógyírként hullajtanám.<br><br>A hirtelen feltámadt kósza szellőt<br>hajadra borzolva ott tartanám,<br>s aggódó ráncaid homlokodról<br>csupasz szelével gyógyítanám.<br><br>Megtennék mindent, hogyha kérnéd,<br>hogy mosoly suhanjon arcodon át,<br>hiszen szeretlek, s megérzem, rögtön<br>amikor téged valami bánt.<br><br>Tudom: az élet kegyetlen néha.<br>Elég egyetlen szemvillanás,<br>világok omlanak össze bennünk,<br>s akkor tudjuk csak, mennyire fáj.<br><br>Úgy védenélek minden kis bajtól,<br>akár egy erős viharkabát,<br>de nem tudlak! Hisz ember vagyok csak!<br>De veled vagyok, és vigyázok rád.

Arccal a halál felé<br>Naponta menetelni<br>arccal a halál felé,<br>s a sorból ki nem állni:<br> hősiesség<br>Harcolni önmagáért<br>a létezésért, s benne<br>értelmes célt találni:<br> hősiesség<br>Szánkra závárt helyezni,<br>mikor kemény daccal<br>kitörni vágynak a szavak:<br> hősiesség<br>Fekete-gyász lélekkel<br>embertársainkra<br>fehér mosolyt ragyogni:<br> hősiesség<br>A bűn hínár-világában<br>zápor – mosta<br>tisztának megmaradni:<br> hősiesség<br>A gonosz kísértésekben<br>igazgyöngyként<br>jóságot sugározni:<br> hősiesség<br>A számvető szenvedésben<br>panasz nélkül<br>hűséggel szolgálni<br> hősiesség<br>A rettenet-éjszakában<br>- álmoktól sújtva -<br>bizakodón a hajnalt várni:<br> hősiesség<br>A zord halálfélelemből<br>lélek-tudattal<br>az elmúlásba belesimulni:<br> hősiesség<br>Ily „apró hőstettekkel”<br>naponta menetelni<br>arccal a halál felé…<br> Ez az ÉLET!