Ki író-poéta, annak hő vágya, hogy a legszebbet megírja… <br> <br>Minden íróember szívében lobogva ég a vágy, <br>Ezt a heveny nyugtot apró percig ki, sohasem hágy! <br>A vágy igy véglegesen él benne, részként, mélyen a lelkében, <br>Sírba nem megy, míg művét 'legjobbra' meg nem írta egészében. <br>* <br>(HIQ trió) <br>A sírok <br>éje, leszállhat. <br>Írnom kell. <br> <br>De vers <br>A lelkembe írt. <br>Bányászni… <br> <br>Nem tudom <br>Megírni mélyben… <br>Tentát vár. <br>* <br>(Senrjon trió) <br>Feltöltöm tenta-tartót, <br>Tentával, nem a könnyeimmel. <br>Asztalon írok! <br> <br>Témát még csiszolgatom, <br>Igyekszem, hogy még szebbre írjam. <br>Asztalon írok! <br> <br>Eddig még nem olvasták, <br>De most bizony, meglesz alkalmuk. <br>Asztalon írok! <br>* <br>(Senrjú) <br>Azonnal írok <br>Mire várjak, idő megy. <br>Olvasóimnak! <br>* <br>(10 szavas) <br>Megyek és a verselést megkezdem, papír várja, <br>Tenta is várja… <br>* <br>(3 soros-zárttükrös) <br>Megyek, legszebb versem írhatnám… <br>Aztán: sírok éje, akár leszállhat reám, <br>Megyek, legszebb versem írhatnám… <br>* <br> <br>Ha a legszebb versem megírtam olvashatja is mindenki… <br>És jelentem nem vagyok hibás, hogy eddig nem olvasta senki… <br>Ha a legszebb versem megírtam olvashatja is mindenki… <br> <br>Vecsés, 2024. május 6. -Kustra Ferenc József- íródott: alloiostrofikus versformában: &bdquo;A legszebb vers” c. című 2023. december 9. már közzétett művem átirataként. <br>

Az ideért ősz, oly' ravaszul ködfátyolba burkolódzik, <br>Az ideért ősz, ravaszul e mögé jól el is bujdosik… <br>Az ideért ősz, oly' ravaszul ködfátyolba burkolódzik. <br> <br>Én szeretem az őszt, mer’ micsoda színei vannak, <br>Sokszor olyan, mint egy álomkép, ki érti, csak annak… <br>Én szeretem az őszt, mer’ micsoda színei vannak. <br> <br>Az erdőben, lombra hálókat sző az a pár, még maradt nyári napsugár, <br>És csak nézem, mire képesek, melegség is van bennük bár nyár elmúlt már… <br>Az erdőben, lombra hálókat sző az a pár még maradt nyári napsugár. <br> <br>Körbe nézek és látom, túlzón illatozó már az avar takaró, <br>Lassan kezdi is csavarni az orromat… ez időjárás kanyar, ó… <br>Körbe nézek és látom, túlzón illatozó már az avar takaró. <br> <br>Nocsak, az árokparton lelek egy szép, régi, félig leszakadt fapadot, <br>Őt is borítja az avar, le is ülök, másutt nem lelek ily’ fapadot… <br>Nocsak, az árokparton lelek egy szép, régi, félig leszakadt fapadot. <br> <br>Szemem csak csendben nézelődik, <br>Nadrágom csendben büdösödik… <br>Szemem csak csendben nézelődik. <br> <br>Szerintem otthon az asszony, megérzi, nem enged be a házba, <br>Már az udvaron, facsarodott orral belekezd… nagy dumába… <br>Nekem ezt hozta az ősz, most épp' szélmenetesen, szép látványba. <br> <br>Vecsés, 2021. szeptember 30. – Kustra Ferenc József – íródott; 3 soros-zárttükrösben. Olvasni úgy kell, hogy az első és 2. sort egyben, majd a 2. és 3. sort egyben, így lesz meg a 2 féle látásmód gondolatisága. (Mintha egymással szemben ülve a tortának kivágnánk 1-1 szeletét. Ugyanaz, de mégsem az!) <br>

Közben a világhírek a kiterjesztett háborúkról értesítenek… <br> <br>Úgy kéne végre élnünk emberek… finom és rózsát markolók kezek... <br>És nem koszos, izzadó kezekkel, fegyvert markoló sérült kezekkel... <br>Nem kellenek kosok, mit kezdünk velük? Látva őket, kezet is mosok. <br> <br>Vecsés, 2024. október 24. -Kustra Ferenc József <br>

Magyarnak lenni…<br>Magyarnak lenni áldott állapot.<br>Ez anyanyelv, az anyától kapott …<br>E drága nyelven imádni az Istent<br>s tanítani rá a gyermeket,<br>ennél csodásabb semmi nem lehet…<br>Anyanyelven írni a verseket!<br><br> Magyar nyelven zengeni énekem<br>s benne átadni szívem lelkesen… <br>Ez „ősnyelven” olvasni Bibliát<br>e nyelven szólva szeretni hazát…<br>E képalkotó nyelv egyedül ERŐ,<br>a gondolat más, ha e nyelven tör elő…<br> <br> Magyarnak lenni büszkeség nekem,<br>hálával telik érette szívem.<br>Magyar szót érteni, s érezni vele…<br>érzékeny lelkem megremeg bele!<br>A tudatba, hogy magyar lehetek,<br>Kárpát-haza szent földjén élhetek,<br>e nyelven értek, érzek, s szeretek!

Megint nyár van, és virágzik minden,<br>piros pipacsoktól díszlik a határ,<br>aranysárgába öltözött minden,<br>szinte aranylik minden búzaszál.<br><br>Olyan szép minden. Foltos felhők úsznak<br>takarót bontva az ég vásznaján,<br>rongyos ruhájuk mintha szél cibálná,<br>olyan tépettek. Mégis oly csodás.<br><br>Felhő szemüknek kéklő tisztasága<br>elbűvöl mindig, és nyugalmat ád,<br>szinte hallom a sóhajuk a szélben,<br>mikor szemeikből sűrű könny szitál.<br><br>Hajlonganak a büszke búzatáblák,<br>s felhőkbe bújik most a napsugár,<br>milyen furcsa! Most mosolyog ő is,<br>egyszerre esik, s napfényes a táj.<br><br>Milyen jó volna nekünk is így élni,<br>hogy könnyes szemünkben ott a ragyogás,<br>felszárítva a kiontott könnyet,<br>mit azokért ontunk, ki nem lehet már<br><br><br>velünk, hisz messze, vitte már a sorsuk,<br>s szívünkben mégis miattuk van nyár,<br>s érezni, ahogy mosolyuk szétárad<br>szívük mélyéből, ha gondolnak reánk.