Hol a nyelvben honfitársam leltem,<br>Ott csak külföldi egyén személyem.<br>Hol szabadon szárnyal magyar lelkem,<br>Csak megtűrt idegen ajkú lettem.<br><br>Otthon - egy kolonc, hazafiatlan,<br>Itthon - nyűg-teher, megbízhatatlan.<br><br>Hatalomnak dilemma, évszázados kérdés...<br>Megkölönböztetetteknek lélekben vérzés.

Fafuvolán játszik a szél, <br>Zengve tapsol rezgő levél.<br>Erdő mélyén súgva regél, <br>Virágokkal tere-ferél.<br><br>Kóbor szellő világot járt, <br>Duhaj bátyjára ő nem várt.<br>A felhőkből cseppet szitált, <br>Lombok között illattal szállt.<br><br>Mikor ébred esti pára, <br>Hold sugarát megpaskolja.<br>Folyó vizét csiklandozva, <br>Felkeveri lágy habosra.<br><br>Rétet, mezőt simogatva, <br>Sustorogva elaltatja.<br>Szép estének tücsök dala, <br>A szellőt is elringatja.<br><br>Az erdőnek avar alja, <br>Reggelig lesz nyoszolyája.<br>Ha felébred holnap napja, <br>Ide ér majd tán a bátyja.<br><br>Vizes dunna ült vállára, <br>Szomjas növény alig várja.<br>felüdülést hoz a tájra, <br>Véget ér a hőség dráma.<br><br>Virgonc szellő és a bátyja<br>Bocskort húzott nedves lábra,<br>Úgy indultak az országba<br>Fafuvolán furulyázva.

Hol komor harangok ütik a delet,<br>Hol a lámpásról vetülnek a sötét árnyak,<br>Hol őszi falevelek ringatóznak a hideg szélben,<br>Ott leszek.<br><br>Minden ütemtelen kongásban,<br>A sötét alakok kacsintásában,<br>S minden elhalt, lehulló falevélben<br>Ott leszek.<br><br>Minden kisírt könnycseppben,<br>Minden elejtett kedves szóban<br>S halk életetek minden léptekében<br>Ott leszek.<br><br>El nem megyek, senkitől nem búcsúzom,<br>Beköltözöm bánat facsarta szívetekbe,<br>S lelketekben rakok fészket,<br>Mint holt lélek az üres dobozban.<br>Ott leszek.<br><br>2013.

Ó, szerelem!<br>Te sokat hallott, mégis ismeretlen rejtelem.<br>Ki emberek érzelmeit vezeted félre,<br>s lelküket okvetlenül lángba borítád,<br>felelj!<br><br>Mondd hát, mi dolgod?<br>Árbócomat, mint szél kavarta tenger,<br>dobálod, közben pedig<br>lelkem száraz porába hullajtod könnyeim.<br><br>Szenvedek miattad, ó, hazug, álnok Szerelem!<br>Mennyekbe repítesz, majd a pokol tüzébe száműzöl.<br>Ez vagy Te? Érted epekednek milliók,<br>hozzád imádkoznak bánatos perceikben?<br><br>Nem vagy megváltó! Léted időleges enyhülés,<br>s gyógyír a sebekre, miket az évek,<br>mint szél formálta kő, alakítottak.<br>Nem vagy más, mint ócska sebtapasz a vérző hegekre.<br><br>2011.

Hallom kopogását a szakadó esőnek<br>Ázott, gyászoló nép fekete kabátján.<br>Ma mind közös ügyért jöttek:<br>Temetni azt, kit oly nagyon szerettek.<br><br>Fejükben megannyi emlékkel, gondolattal érkeztek,<br>Egy erősnek hitt ember utolsó útja ez.<br>Nem lesznek már közös, szép napok,<br>Ezeket az eső mossa, s a szél szárítja meg.<br><br>Lelkem még küszködik, érzem;<br>Ázott, hideg föld kerül erőtlen testemre,<br>Hol hullámat dögevő férgek nyuvasztják,<br>S hideg koporsómba a szél süvít be. Fázom.<br><br>Nem fáj semmi, nem bánt már senki,<br>Feledem, mi rossz volt, sok gyötrő gondolat.<br>Megmarad a kevés, de szép emlék bent a szívben,<br>Miket azoktól kaptam, kik tisztán s igazán szerettek.<br><br>Véget ért az út. Emlékként éltem, s most az is maradok,<br>mint kósza árnyék a nyári napsütésben.<br>Sok elhullajtott könny, mi szívből ered, vonja be örök nyughelyem,<br>s minden csepp éltető magja emlékem hamvas virágának.<br><br>2015.