Időtlenül öregedő, rozsdásan átbarázdált arcomat,
Lassan színezi közeledő tél, finoman szitáló hava…
A hűlő hideg elural, befagyassza az ércsatornámat,
A vég lassan felássa az élet kertjét és úgy fogy… udvara.

Vecsés, 2014. szeptember 9. – Kustra Ferenc József- írtam: önéletrajzi írásként

Hétköznapi pszichológiában a magányról…

(Bokorrímes)
Tus kihúzóból lecsebbent öreg paca?
Arany töltőtollból egy kicseppent paca?
Hamisan kóválygó fisz, a zenekarba?

Vagyok-e én a magány képlete?
Vagyok-e én lét képtelensége?
Vagyok-e én vad sikoly a csendbe?

Vagyok-e én csak egy nyomorult, esdve?
Vagyon-e én alkalmatlan eleve?
Vagyok-e én egy sánta púpos teve?

Vajh, mint író, rosszul szerkesztett mondat?
Vajh, mint író, rosszul kigondolt mondat?
Vajh, mint író, rosszul írt, bántó mondat?

Tükörbe sokszor nézegetem magamat,
Mit sem látok, de, felismerem magamat,
Senkiségemért folytatom vad harcomat…

Azt bizton tudom, hogy a bezárult magány embere vagyok,
S mint egy kiöregedett remete a semmibe kullogok!
*
(Septolet)
Nincs múlandó boldogság,
Van másik-naposság,
Létezik, örökléti szomorúság!

Boldogtalanság,
Ismeretlen boldogság,
Magányosság,
Magányban megszállottság…

Vecsés, 2024. október 7. -Kustra Ferenc József- írtam: önéletrajzi írásként a magányról…

Volt itt egy zápor, az mosta egy kicsit a ráncosan öreg arcomat,
És mivel hosszan esett, az esővíz jól beáztatta öreges ráncomat…
Volt itt egy zápor, az mosta egy kicsit a ráncosan öreg arcomat.

Volt egy zápor, simított arcon,
Ráncaim mélyén csend lett nagyon.
*
Mikor elállt, az esővíz pára, meg a sóhajaim szinte köddé váltak,
Kabátom öreg zsebei meg likasok, hittem, hogy láncaim elhulltak…
Mikor elállt, az esővíz pára, meg a sóhajaim szinte köddé váltak.

Eső elállt, sóhajom vele szállt,
Zsebemből minden terhem... s láncom hullt.
*
Nagy hó volt már, bakancsom már majd’ talp nélküli, el ne hagyjam,
Gondoltam is valahogy lezárom, de még nem most jaj, el ne hagyjam…
Nagy hó volt már, bakancsom már majd’ talp nélküli, el ne hagyjam.

Nagy hóban járok, bakancsom foszlik,
Talpam alól… út is kopik.
*

Vecsés. 2024. október 23. – Siófok, 2025. július 2. Kustra Ferenc József- írtuk: két szerzősnek alloiostrofikus versformában, Gránicz Éva szerző-, és poétatársammal.

A poéta vére sötét, mint a tinta
És az örökölt kalamárisban tartja…
Ezt nem a szív, lélek pumpálja papírra.

Életbohóc vagyok én, de nem boldog,
Lelkem sem és szemem sem igen ragyog.
Bohócsipkám lecsúszott a szememre,
Így aztán vaksizhatok méltón… kedvemre.

Kalamárisban a tenta a lúdtollam vére,
Azzal fest a papírra, mi a múltnak emléke…
Az éjszakák nehezek, az íráshoz gyertya kell,
De meggyújtom én, hadd írjon a toll szeretettel…

Mindenki vágyva bár... kutakodik,
Mindenki kutakodva álmodik,
Mindenki elképzeli magának a napi jót…
Mindenki értékeli a mindennapi valót?

Nekem a gyertyafény, imbolyogva jelzi az utamat,
Jövőt nem ismerem, kiírom magamból a múltamat!
Viszont a jövőben folytatni kell a saját harcomat!

Az utamon, nem kevés vérszilánkok, de tintapacák vannak,
Az utamon szél is fúj, nem kedvez a fejemen a kalapnak…
Ha megszüntetem szobámban a huzatot, az jó lesz alapnak.

A kész versem nem síremlékem, de fejfámra bárcsak fölteszik…
Örülök, hogy ha szép szavaitok, mint koszorúk, körbeveszik…

Vecsés, 2016. június 16. - Kustra Ferenc József- íródott alloiostrofikus versformában, önéletrajzi írásként.

Most valahogy egész másképp fog a tollam,
kuszán írt betűm is sokkal ékesebb,
mint máskor, hiszen most jó anyámhoz írok,
ki minden percében értem létezett.

Virrasztott mellettem mikor beteg voltam,
oly sok estén, és annyi éjjelen,
mint őrző angyal, bár láttam: sokszor fáradt,
s szebbnél szebb meséket mondott énnekem.

Úgy írtam le a legelső betűket,
hogy az Ő kezei fogták tollamat,
s az első könyv, melyet közösen olvastunk,
ma is a legszebb emlékem maradt.

Úgy indított útnak, olyan féltő szívvel,
s hogy könnyebbé tegye választott utam,
ezernyi apró jó tanácsot adva
segített elérni minden álmomat.

Elmúlt az idő. Már elszálltak az évek,
és ha álmaimból semmi sem maradt,
Ő akkor is ott volt, utolsó mentsvárként,
oly sokszor enyhítve minden gondomat.

Ma is úgy vár, és elgyöngült kezével
úgy simítja meg sápadt arcomat,
oly féltve, mint a legdrágábbik kincset,
mit selyembe vonva zárva tartanak.

Édesanyám! Most én, őrizlek téged,
kezemben tartva reszkető kezed,
s imádkozom: e múló földi létben
Isten sokáig tartson meg nekem.