Hétköznapi pszichológia

Azt hiszem már nem szeretlek, véremmel búcsúdban nem gyengítelek.
Könnyem már elfogyott, nem sírok, hogy létezel, tavaszban, ha érkezel.
Földig hajolnak a háborús istenek, szerelmes képeid nekem lebegnek.
Fagyos szíved férgesült aranyat imád, pajzán holdvilágban nem érdekel a cicád…

Nézésed is kikopott. vonzereje nuku, amin, ha látnám is smafu.
Már nem érzem a szegényes örömet, haragra gyújtottam tiltott közönyet.
Ördög szemében a tűz észrevehetetlen, ki is alud a napvilág, mert másfelé néztem.
Előfordulhat néha, hogy vezényszóra fészkelnek a sasok… maradnak az igék, mondatok.

Nem repül már hideg csókodtól jégszilánk, jégverésben sem szór kincset a szilánk…
Feketén pompázik a régen zöld volt pázsit, nem kell félni, kelő nap nem ránk nyit.
El is indulok, de nem tudom meddig maradok, lelkemmel szerelembe, már nem harapok…
Sokat imádkozom, az élettől nem félek… Nem szeretlek, ez már a lényeg, de még élek!

Vecsés, 2023. december 21. – íródott: Ambrus József poéta társam azonos c. verséből átiratként az engedélyével, leoninusban.

Múltba visszanézőke… sokatmondó oximoronokban

(oximoronos leoninus)
Szembenézek az elmúlt évekkel, az elszalasztott lehetőségekkel…
Végig gondolom, mi mindent mulasztottam, az nem egyezett… mit akartam.
*
Az emlékek is sorban fakulnak, akarom vagy kicsit sem, életben igy tromfolnak.
Gondolom, mily’ elő emlékek maradnának… segítenének lelkem bánatának.
*
Emlékeimből jó, hogy vannak maradandók s ezek mily’ rondán lélekaggasztók,
Szembenézek múltbéli történésekkel s újból harcolok az idegességgel.
**
(Oximoronos senrjú)
Mint börtön éjjel…
Csendes, sötét, szép erdő.
Bagolyhuhogás.
*
Halottak napja,
Elmélyült csend ideje.
Harang boldog! Kong…
*
Bársonyos-hangú
Esővel támad, vihar!
Derűs jégeső!
**
(Bokorrímes)
Ő pár hónapja lett politikus, folyvást -hangoztatja: kormány majd bukik miatta…
Dicsekedve törtetett, mondta, nem veszi föl az EU képviselőséget… agyba…
Ötven évig voltam én bűnügyi nyomozótiszt… kialakult a szakvéleményem:
Ő akar miniszterelnök lenni... mása most fasiszta vezetőnek! Rettegésem!
(Közben képviselő lett, beszédjeiben-mesénkként támogatja... mind népességet,
De „nagy” elődje mozdulatai, mimikája, szóbeszédje: mutat ürességet!)
*
A Lordok háza úgy fog dönteni, hogy a nyolcvanöt éves korhatárt lejjebb viszik,
Ami ezentúl nyolcvan év lesz, hogy ez jó lesz-e, tudni… buta szavazók elhiszik?
*
Tegnapi diplomata ötlet, háborúban kezdjék tizenötnapos tűzszünetet!
Ez se különb elnöknél egy gané… hogy közben föl tudják fegyverezni hadsereget!
**
Kevés az olyan valós hatalombitorló diktátor,
Aki azt szeretetteli uralkodásra használó.
*
Szondi vásárláskor egy százdukátos aranytallérral fizetett,
Mire az eladó megkérdezte ezt tőle: "Jó uram, apród nincs?"
*
Ha egy nő meg akar tanulni vezetni, ne állj az útjába.
Ha mégis odaállsz és elüt, akkor Te leszel a hibása...

Vecsés, 2024. szeptember 27. -Kustra Ferenc József- íródott oximoronokban. Az oximoron (látszólag) egymásnak ellentmondó szókombináció. Többsége nem valódi ellentmondás. Inkább kihangsúlyozza a dolgoknak azt a részét, ami valamilyen humoros, jelentőségteljes konfliktusba kerül.

Megint nyár van, és virágzik minden,
piros pipacsoktól díszlik a határ,
aranysárgába öltözött minden,
szinte aranylik minden búzaszál.

Olyan szép minden. Foltos felhők úsznak
takarót bontva az ég vásznaján,
rongyos ruhájuk mintha szél cibálná,
olyan tépettek. Mégis oly csodás.

Felhő szemüknek kéklő tisztasága
elbűvöl mindig, és nyugalmat ád,
szinte hallom a sóhajuk a szélben,
mikor szemeikből sűrű könny szitál.

Hajlonganak a büszke búzatáblák,
s felhőkbe bújik most a napsugár,
milyen furcsa! Most mosolyog ő is,
egyszerre esik, s napfényes a táj.

Milyen jó volna nekünk is így élni,
hogy könnyes szemünkben ott a ragyogás,
felszárítva a kiontott könnyet,
mit azokért ontunk, ki nem lehet már


velünk, hisz messze, vitte már a sorsuk,
s szívünkben mégis miattuk van nyár,
s érezni, ahogy mosolyuk szétárad
szívük mélyéből, ha gondolnak reánk.

Elmerülök rideg élet-óceánba.
Nézem, könnyben úszok én a valóságba…
Érzem, hogy pánikban a lelkem-testem,
De lehet, hogy késő… immár elvesztem?

Kiúsznék én partra, de mind visszalöknek,
Látják, hogy nem jövők, ők szedelőzködnek,
Mennek is legott, tán’ mert van nekik hova.
Én is mennék, de úgy kellene egy csoda…

Futok én a sors elébe,
Ezt teszem már sok-sok éve,
De a fránya kikosaraz,
Így múlik a sok-sok tavasz.

Elveszettség ellen van-e már orvosság?
Feltalált lett-e már a sok-sok okosság?
Mert az én sorsom, bármit kértem nem adta,
Amit és szívből akartam, megtagadta!

Én sokfelé jártam, reggel korán keltem,
„Aranyat” kerestem, szegénységet leltem.
Öregszem, már nem megyek én a sors elébe,
Tudom, előbb-utóbb eljön... élet vége.

Vecsés, 2014. november 25. –Kustra Ferenc József- íródott: önéletrajzi írásként.

Visszavágyom majd csendes kis falumba,
hol az esti szélben suttognak a fák,
s lombjai között sűrű fehérségben
akácvirág ontja bűvös illatát.

Visszavágyom majd nyári éjszakákon,
mikor kinyílnak majd a violák,
hisz az illatuk az orromban érzem,
s úgy bódítja fejem ez az illatár.

Nincs másik olyan hely ezen a földön,
ahol úgy érzem, hogy nem kell semmi más,
csak egy csöppnyi föld, mit magaménak érzek,
s hol felbolydult lelkem oltalmat talál.

Ismerek szinte minden egyes házat,
s oly fényben úszik a júniusi nyár,
mely beragyog mindent arany sugarával,
mikor beköszön ablakomon át.

Oly nehéz lesz majd messze menni innen,
visszahúz minden apró kis virág,
a madarak hangja, a tücskök cirpelése,
amely betölti csöppnyi kis szobám.

Mégis megyek. De kicsordul a könnyem,
hiszen itt marad az a kicsi ház,
melynek minden zuga emlékeket őriz,
megbújva szívem roskatag falán.

Csak egy darabot vihetnék magammal,
hogy ujjamon érezzem porlós állagát,
talán megnyugodnék, s nem jönnék már vissza,
hiszen már minden más lesz ezután.