A végzetemet sosem akartam úgy átírni,
Hogy végül ezen a nyirkos úton végig kelljen engem kísérni.
Gyakran nem tudtam megbékélni önmagammal,
És sokszor tele voltam sok sötét indulattal.

Kerestem én azt a megoldást, mely nem járt volna kudarccal,
Hol van a sok testvérem, kik egyetértettek a szavammal.
Nem szenvedek hiányt, hisz van elég társam b?ven,
De tudom azt, hogy a többiek sincsenek olyan rossz b?rben.

Nem is érdekelne engemet az ? dolguk,
Ha nem érezném azok bánatát, akikkel az életet hajtjuk.
Amíg gondtalanul éltem a valós valótlanságot,
Elrepült felettem az id?, és felfedték el?ttem a boldog tudatlanságot.

Rájöttem, a vér olykor vízzé válik,
Nincsen másik oldal, melyb?l több kapu is nyílik.
Elhatároztam, hogy igyekszem cselekedni,
Becsvágyamat nem fojtom és nem fogom befejezni.

Nem félek a bajtól, mely utolér és megpróbál legy?zni,
Nekem szánt hazugságoknak én nem fogok úgysem bed?lni.
Bárki mutathassa magát álszentnek és hitványnak
A bárányb?rbe bújt farkas akkor is poklot hoz a birkáknak.

Elkerülhetetlen volt a legsötétebb óra,
Annyi b?nt, amennyit elkövettem ezért, sosem lesz meggyónva.
Hiába, a sok elvesztegetett és csalódott ember,
A lehetetlent megkísérelni egy enervált toxikus rendszer.

Vannak számomra is megoldhatatlan problémák,
Rosszakaró ellenségeim a kultúrámat gyilkolják.
Nem titok az, hogy már kés? cselekedni,
Ezt a hatalmas családi köteléket nem lehet helyrehozni.

Találkoztam egyszer szeretett nagyapámmal,
Szavait figyelemmel kísértem, hosszú hallgatással.
Egy tettre kész ember, nem mindenre tud felkészülni,
Majd elmondta nekem, a könny? úton járó felek sosem fognak kibékülni.

Az égen vitéz ül dideregve,
Vállán köd-palást, csillag-seregbe.
Orion neve, Nimród híre,
Zeng messze földre, tenger fölébe.

Öve három fényes csillagból,
Mint harcos övcsat régi kardból.
Alnitak, Alnilam, Mintaka,
Égi arany szikrázik rajta.

Mutat keletet, nyugatot is,
Szélnek s hajósnak vigasz ez is,
S a vándor ég, midőn sötétlik,
Útjukat a népek tőle kérik.

Szóló költemény Gízának köve,
Piramis orma mutat feléje.
Nagy Vadász, nyulat űz télidőn.
Kutyákkal az örök csillagmezőn.

Az égi bölcsőhely méhében,
Új csillag születik, M42 ködében.
S amíg világ... ég és hold kering,
Orion őrzi, amitől idő elring.

Siófok, 2025. április 28. Gránicz Éva- írtam: csillagászati ismertetőként.

Ha Isten itt élne közöttünk, nem vennénk észre.
Nem szórna fényt, nem hordana arany palástot se.
Lehet, hogy épp a boltban sorban állna,
Mögöttünk egy kifliért várva.

Nem lenne glóriája, se komoly hangja,
Mikor kiabálunk, ő csak hallgatna.
És talán akkor is bizakodna,
Ha mi már rég nem hiszünk magunkba?.

Nem tenne csodát, de ott lenne mindenben...
Mosolyban, pillanatban, tettekben...
Egy kézfogásban, egy halk bocsánatban,
Egy padon felejtett meleg kabátban.

Egy kis házban lakna a falu végén,
És dolgozna gondosan a virágos kertjén.
Játszana a gyerekekkel mezítláb a sárban,
Egy padra szívet vésne,
halkan, titokban.

Nem szónokolna, csak lenne egyszerűen,
A mindennapokban, csendben, türelemben.
És észre sem vennénk ha elmenne innen,
Csak éreznénk, hogy valami hiányozna... mélyen, a szívünkben.

Siófok, 2025. április 21. Gránicz Éva: irtam a Húsvét hétfőre.

A nyomorúság színpadán,
A szereplő most én vagyok.
Ismétlődik az előadás,
A néző is mindig én vagyok.

Jön a nagy rendező újra,
Egyik ideg a másikkal játszik.
Ez a küzdelem az idegek harca,
Már nem bírom sokáig...

Nemcsak az idegek, a lélek tusája is.
Magamat nézem, kívülálló vagyok.
Segíteni magamon nem bírok.
Magamon kívül vagyok!

Belülről némán kiáltok!
Az idő megállt, nem halad.
Mozdulatlan vesztegelek.
A cérna nálam elszakad...

Kinézek az ablakomon,
Látom aranyeső virágom.
Most csak ennyi a világom.
Szűnik a fájdalom, s jő a nyugalom...

Siófok, 2025. április 3. -Gránicz Éva-

Márvány égboltján
aranyszínű alkonyat.
Sóhaja rebben.
*
Szél visz fényeket,
bíborba fúlt horizont.
Álmodik a Nap.
*
Vérarany sugár,
eltűnik a domb mögött.
Égő búcsúszó.
*
Piros fényszalag,
ég és föld összeér most.
Csend ölel mindent.
*
Búcsúzó tűzben,
a Nap süllyedő fáklya.
Hullám oltja el.
*
Lassan sötétül,
napfény az éjbe simul.
Csillagok várják.
*
Aranyhíd ragyog,
kék hegyek közt búcsúzik.
Bíborban ég el.
*
Izzó korong ég,
Balcsi ölében alszik.
Füstje az alkony.
*
Parázs ég alatt,
tenger nyeli a tüzet.
Szikrák haldokolnak.
*
Láng csókol vizet,
forró sugár elhalványul.
Gőz száll az égre.
*
Sistergő fényben
a Nap a habok közé.
Hull s elenyészik.
*
Hegyek peremén
elcsitul a fény zaja.
Árnyék öleli.
*
Halkul a szellő,
Nap csókolja a földet.
Csillagfény rezzen.
*
Rőt lángban lobban,
mint halkan égő fáklya.
Az ég vörösben ég.

Siófok, 2025. március 27. -Gránicz Éva- írtam: Eredeti Basó féle haiku csokorban.