Idő 
Értékelés 
Értékelés Augusztus van... nyár lassan búcsút int,
Fák között majd ősz... halkan oson megint.
A Nap aranya tompul, a szél zenél,
És az este hűvös szava messze kél.
Az égbolt is más, mélyebb, mint a nyárban,
Csillagok járnak hűvösebb sugárban.
Olykor hull egy fény-szikra, kívánj gyorsan.
Mert az ezüstpor elszáll, villámgyorsan.
Szeretem figyelni a csillagokat,
Mintha intenének... csodás káprázat.
Kik elmentek már, csillagok közt élnek,
Örökké égnek... onnan visszanéznek.
Fák, virágok susognak csendben, halkan,
Nem vidámság, bú remeg tücsök-dalban.
Augusztus suttogja: "Vége van lassan..."
Tejút porából csillag hull váratlan.
Fekszem a fűben, testem föld öleli,
Az ég palástját lassan rám teríti.
Csillagok súgják: "Maradj még egy percre..."
S este betakar csillagfény-lepelbe.
Siófok, 2025. augusztus 3.
Fák között majd ősz... halkan oson megint.
A Nap aranya tompul, a szél zenél,
És az este hűvös szava messze kél.
Az égbolt is más, mélyebb, mint a nyárban,
Csillagok járnak hűvösebb sugárban.
Olykor hull egy fény-szikra, kívánj gyorsan.
Mert az ezüstpor elszáll, villámgyorsan.
Szeretem figyelni a csillagokat,
Mintha intenének... csodás káprázat.
Kik elmentek már, csillagok közt élnek,
Örökké égnek... onnan visszanéznek.
Fák, virágok susognak csendben, halkan,
Nem vidámság, bú remeg tücsök-dalban.
Augusztus suttogja: "Vége van lassan..."
Tejút porából csillag hull váratlan.
Fekszem a fűben, testem föld öleli,
Az ég palástját lassan rám teríti.
Csillagok súgják: "Maradj még egy percre..."
S este betakar csillagfény-lepelbe.
Siófok, 2025. augusztus 3.
Meditálásom…
Elalvás előtt még hallom, valahol egy ló nyerít!
Szerelmes lehet? Remélem, nem bántják… a mindenit…
Közben hallom: kutya vonyít vagy talán hegedű…
Vakaródznom is kell, remélem nincs benne tetű…
Trilláz még nagy riadtan egy eltévedt madár,
Lehet, hogy sötétben ő nem talál haza már?
Sötétben hallom valahol úgy felsír egy hegedű,
Vonója nyekereg, mondanivalója keserű…
Rám zúdul a felhők könnye, gyors az égi zápor.
Köddé válik napsütésben a bús elmúláskor.
Magamba és magamra rajzolok kérdőjeleket,
Ami bennem dúl, az meg nekem maga a döbbenet.
Bucsut intenék a múltnak és a mának,
De nem engedi, fogva tart bú és bánat.
Látom arcotokon az üresség monoton nyomatát
És a mosolyokat, amely torzult lesz és grimaszra vált…
Ki kellene mosni a tündöklés szemcsés aranyát,
Kézbe véve megélni pillanat öröm mámorát.
Lassan minden kép elhalványul, mint esti alkonyat,
A lelkem meg én figyeljük a szenvedő arcokat.
Senki nem nyújt neked kezet a gödörbe, hogy kimászhass,
Pedig ki kell jönnöd, hogy messzire, a jövőbe láthass.
Ha így marad, akkor porrá leszel és a szél játéka,
Vagy mint oly' nagy fekete pont a fergeteg martaléka.
Régen volt már az, amikor az ég, kék volt és füsttelen,
Mindenki nagyon boldog volt, elégedett és bűntelen…
Pedig az élet, akkor is embereket harcba hívta,
És csatáit mindenki egyedül és magával vívta.
Ha mész, ha van és beszippantod az erdei levegőt,
Majd feleszmélsz, és már nem kívánod, a sűrű őserdőt.
A ló nyerít, én kiáltanék, de nem jön ki hang a számon,
Kínomban és bánatomban halkan a saját nevem kiáltom…
Álmomban békésen egy óriás fa tövében heverek,
Majd a napfényben a fűbe fekszek, úgy pihenek.
A lónyerítés beburkol, a csend tán’ a legjobb barátom,
Nézem az égre, de a könnyektől nem látom, hogy látom.
Ahogy ébredek, hallom, ijedten pityeg fent egy madár,
Érdekes, este óta semmit nem változott a határ.
A ló csak nyerít, én kiáltanék, de nem jön ki hang a számon,
Kínomban és bánatomban halkan a saját nevem kiáltom…
Álmomban békésen egy óriás fa tövében heverek,
Majd reggel az új napfényben a fűbe fekszek, úgy pihenek.
Lónyerítés beburkol, a csend tán’ a legjobb barátom,
Nézem az égre, de a könnyektől nem látom, hogy látom.
Ahogy ébredek, hallom, ijedten pityeg fent egy madár,
Érdekes, este óta semmit nem változott a határ.
Még az is lehet, hogy de jó, milyen jó lehet itt élni.
De akkor nem kéne a bőrömet, ráncosra cserélni!
Barátom lett ő ott fent, a kis dalos madár,
Valahol a határban iázik egy szamár…
Figyelem, de nem hallom, hogy valaki lépked hangtalan,
Így azt sem látom meg, ha nincs is, hogy hosszú árnyéka van.
Van nekem nyugalmam és azt őrzi a végtelen messzeség,
Felettem, mint egy végtelen kék óceán elterül az ég…
Verőfényes nap lesz ma is és már nem hallom, hogy a ló nyerít!
Remélem, este nem bántották csak most elaludt… a mindenit…
Vecsés, 2014. július 3. - Kustra Ferenc József- írtam: önéletrajzi írásként.
Elalvás előtt még hallom, valahol egy ló nyerít!
Szerelmes lehet? Remélem, nem bántják… a mindenit…
Közben hallom: kutya vonyít vagy talán hegedű…
Vakaródznom is kell, remélem nincs benne tetű…
Trilláz még nagy riadtan egy eltévedt madár,
Lehet, hogy sötétben ő nem talál haza már?
Sötétben hallom valahol úgy felsír egy hegedű,
Vonója nyekereg, mondanivalója keserű…
Rám zúdul a felhők könnye, gyors az égi zápor.
Köddé válik napsütésben a bús elmúláskor.
Magamba és magamra rajzolok kérdőjeleket,
Ami bennem dúl, az meg nekem maga a döbbenet.
Bucsut intenék a múltnak és a mának,
De nem engedi, fogva tart bú és bánat.
Látom arcotokon az üresség monoton nyomatát
És a mosolyokat, amely torzult lesz és grimaszra vált…
Ki kellene mosni a tündöklés szemcsés aranyát,
Kézbe véve megélni pillanat öröm mámorát.
Lassan minden kép elhalványul, mint esti alkonyat,
A lelkem meg én figyeljük a szenvedő arcokat.
Senki nem nyújt neked kezet a gödörbe, hogy kimászhass,
Pedig ki kell jönnöd, hogy messzire, a jövőbe láthass.
Ha így marad, akkor porrá leszel és a szél játéka,
Vagy mint oly' nagy fekete pont a fergeteg martaléka.
Régen volt már az, amikor az ég, kék volt és füsttelen,
Mindenki nagyon boldog volt, elégedett és bűntelen…
Pedig az élet, akkor is embereket harcba hívta,
És csatáit mindenki egyedül és magával vívta.
Ha mész, ha van és beszippantod az erdei levegőt,
Majd feleszmélsz, és már nem kívánod, a sűrű őserdőt.
A ló nyerít, én kiáltanék, de nem jön ki hang a számon,
Kínomban és bánatomban halkan a saját nevem kiáltom…
Álmomban békésen egy óriás fa tövében heverek,
Majd a napfényben a fűbe fekszek, úgy pihenek.
A lónyerítés beburkol, a csend tán’ a legjobb barátom,
Nézem az égre, de a könnyektől nem látom, hogy látom.
Ahogy ébredek, hallom, ijedten pityeg fent egy madár,
Érdekes, este óta semmit nem változott a határ.
A ló csak nyerít, én kiáltanék, de nem jön ki hang a számon,
Kínomban és bánatomban halkan a saját nevem kiáltom…
Álmomban békésen egy óriás fa tövében heverek,
Majd reggel az új napfényben a fűbe fekszek, úgy pihenek.
Lónyerítés beburkol, a csend tán’ a legjobb barátom,
Nézem az égre, de a könnyektől nem látom, hogy látom.
Ahogy ébredek, hallom, ijedten pityeg fent egy madár,
Érdekes, este óta semmit nem változott a határ.
Még az is lehet, hogy de jó, milyen jó lehet itt élni.
De akkor nem kéne a bőrömet, ráncosra cserélni!
Barátom lett ő ott fent, a kis dalos madár,
Valahol a határban iázik egy szamár…
Figyelem, de nem hallom, hogy valaki lépked hangtalan,
Így azt sem látom meg, ha nincs is, hogy hosszú árnyéka van.
Van nekem nyugalmam és azt őrzi a végtelen messzeség,
Felettem, mint egy végtelen kék óceán elterül az ég…
Verőfényes nap lesz ma is és már nem hallom, hogy a ló nyerít!
Remélem, este nem bántották csak most elaludt… a mindenit…
Vecsés, 2014. július 3. - Kustra Ferenc József- írtam: önéletrajzi írásként.
A naplementéről és a Holdról
Esti csend, tűri
Bíborfény elvonulást.
Csendes sötét jő.
*
Réti éj csendje,
Feloldja a susogást.
Levélzizegés.
*
Mennyei szellő
Éjjel hozza hűsűlést.
Izzadó éjjel.
*
Nappal nagy meleg.
Felhőtlen ég a katlan.
Hűvösös este.
*
Est, azúrkékre
Vált, fönt csillagfény remeg.
Aranykalász ring.
*
Táj, szomjazza fényt,
Bíbor égbolt, csak néz le.
Éjjel ideért.
*
Leereszkedő
A szürke homály, est jő.
Hold még hunyorog.
*
Telihold vonyít
Felhők meg menekülnek!
Csillagvirágzás!
*
Hold, este durvul,
Napot messzire löki.
Baglyok ébrednek.
*
Szél nagy csendjében,
Hold nézi magát tóban.
Felszín, mint tükör.
*
Ezüstköd illan,
Hajnal-napsugár villan!
Napfényes reggel.
*
Ébredő hajnal,
Fáknak árnyait festi.
Új aratás-nap.
Vecsés, 2016. december 13. – Kustra Ferenc József – íródott; eredeti Baso féle haikuban…
Esti csend, tűri
Bíborfény elvonulást.
Csendes sötét jő.
*
Réti éj csendje,
Feloldja a susogást.
Levélzizegés.
*
Mennyei szellő
Éjjel hozza hűsűlést.
Izzadó éjjel.
*
Nappal nagy meleg.
Felhőtlen ég a katlan.
Hűvösös este.
*
Est, azúrkékre
Vált, fönt csillagfény remeg.
Aranykalász ring.
*
Táj, szomjazza fényt,
Bíbor égbolt, csak néz le.
Éjjel ideért.
*
Leereszkedő
A szürke homály, est jő.
Hold még hunyorog.
*
Telihold vonyít
Felhők meg menekülnek!
Csillagvirágzás!
*
Hold, este durvul,
Napot messzire löki.
Baglyok ébrednek.
*
Szél nagy csendjében,
Hold nézi magát tóban.
Felszín, mint tükör.
*
Ezüstköd illan,
Hajnal-napsugár villan!
Napfényes reggel.
*
Ébredő hajnal,
Fáknak árnyait festi.
Új aratás-nap.
Vecsés, 2016. december 13. – Kustra Ferenc József – íródott; eredeti Baso féle haikuban…
Bánatos a bíbor fényes létem…
Bíboros fény csillanás van szemközti ház ablakában
És visszaverődik az én ablakomba, akt ruhában…
Bíboros fény csillanás van szemközti ház ablakában.
A házablakok között vándorol a már nem arany sugárkéve,
Csendes léptek hallatszanak, mintha a folyóson a séta vége…
A házablakok között vándorol a már nem arany sugárkéve.
Ajkamon szó nem fakad, fáradt vagyok, nem is ámulok,
Megint az este jön velem szemben, nap végén ámulok…
Ajkamon szó nem fakad, fáradt vagyok, nem is ámulok.
Hmm… jó lesz, ha befejezem a bíborosuló mai napi létemet,
Elegem van, már a bíbor fény sem nem vigasz… őt nem lételememet…
Hmm… jó lesz, ha befejezem a bíborosuló mai napi létemet.
Vecsés, 2025. április 19. -Kustra Ferenc József- írtam: egy ’rosszabb’ napomon 3 soros zártükrösben, önéletrajzi írásként…
Bíboros fény csillanás van szemközti ház ablakában
És visszaverődik az én ablakomba, akt ruhában…
Bíboros fény csillanás van szemközti ház ablakában.
A házablakok között vándorol a már nem arany sugárkéve,
Csendes léptek hallatszanak, mintha a folyóson a séta vége…
A házablakok között vándorol a már nem arany sugárkéve.
Ajkamon szó nem fakad, fáradt vagyok, nem is ámulok,
Megint az este jön velem szemben, nap végén ámulok…
Ajkamon szó nem fakad, fáradt vagyok, nem is ámulok.
Hmm… jó lesz, ha befejezem a bíborosuló mai napi létemet,
Elegem van, már a bíbor fény sem nem vigasz… őt nem lételememet…
Hmm… jó lesz, ha befejezem a bíborosuló mai napi létemet.
Vecsés, 2025. április 19. -Kustra Ferenc József- írtam: egy ’rosszabb’ napomon 3 soros zártükrösben, önéletrajzi írásként…
Villan az asztalon két kiskanál,
dúdolnak egy kedves kis trillát.
A gazdasszony jön már, rájuk talál,
még közéjük tesz egy arany villát.
Hozza ételét, épp csak egy falás.
Kutya horkan, odaadja részét.
Az udvar feldúlva: eb kutat ás,
az asszony hozzávágja a csészét.
Behúzza farkát, bánatos szegény.
A nő feldúlva a konyhába megy.
Az eb làtja, hogy elmúlt a veszély,
A szőre sáros, gondolja mindegy.
Gazda, ha nézed, ne higgy az észnek!
Én szépnek látom, lásd te is szépnek.
dúdolnak egy kedves kis trillát.
A gazdasszony jön már, rájuk talál,
még közéjük tesz egy arany villát.
Hozza ételét, épp csak egy falás.
Kutya horkan, odaadja részét.
Az udvar feldúlva: eb kutat ás,
az asszony hozzávágja a csészét.
Behúzza farkát, bánatos szegény.
A nő feldúlva a konyhába megy.
Az eb làtja, hogy elmúlt a veszély,
A szőre sáros, gondolja mindegy.
Gazda, ha nézed, ne higgy az észnek!
Én szépnek látom, lásd te is szépnek.
