Folyvást hátat fordítanék az időnek…
Velem szembe percek, persze csak úgy jönnek!
Mostanra már megint egy évvel idősebb vagyok…
A szembekúszó másodpercek lélekmarkolók!

Emlékszem, régen volt mikor zúgott a harang…
Az óta fa is korhadt, nincs már csak tárcsahang.
Régen a fakopáncs dolgozott egész nap, sőt este…
Ma már nem hallatszik, csak éhes fa-szú percegése.

Az is lehet, idő maga a perpetuum mobile…
Eme idő lehet a világmindenség csillagfénye?
Mások felett sem állt meg az idő, látom, öregszenek…
Én meg a sírig érzem, hogy ketyegnek a másodpercek.

Az idő végül is nem más, mint a gyarló ember élete…
Embert építő kudarcokkal gyarapodó bölcsessége?
Ha kutakodsz és megnyitod, ami emlékeid börtöne
És ha találsz jót is a polcokon… az a lelked öröme.

Tudd azt is, hogy ha polcról felemeled, és az újra szabad,
Akkor bizony a feledett múltad jó vagy rossz, de rád szakad!

Vecsés, 2014. január 2. – Kustra Ferenc József – pályázati anyagnak készült…

A magam látója vagyok…

Ha majd pennám szárazon
Sercegve, csak karcolja papírt…
Ezt már többszőr nem!

Sercegés, törik csenden,
A pennácskám kap az alkalmon…
Csend… kiűzetik!

Csend sem lesz már, jól elment.
Értem imádkoznak, már végsőn…
Imát mormolják!

A szóló imahalmaz,
Temetőben zavarja csendet…
Madár zajongás!

Fény, nekem is csak kihuny,
A fránya, megy a csendem után…
Koromsötétség!

Az időm távlatában
Képzelem… mélyül a sötétség…
Élő vaksötét!

Ha majd eljön az időm,
Polcon megáll a vekker óra!
Nem lesz fölhúzva!

Ha majd eljön én időm,
Sírlakó leszek, örök időn’…
Feltámadáskor?

Vecsés, 2022. november 7. – Kustra Ferenc József – íródott: senrjon csokorban.

Nincsen neki kutya baja,
csak vállig ér a koszos haja.

Habár elérte a felnőttkort,
kopott, rongyos farmert hord.

Pénze nincs, de van gitárja.
Ostoba aki megsajnálja?

Iszik, füstöl s ölelkezik.
A csipás csajok mind kedvelik.

Ha szabadban alszik nincs mi zavar.
Megfelel neki egy szalma kazal.

A szüleinek szégyene,
De kortársainak érdeme.

Csak muzsikál s énekel,
És senki másnak nem felel.

Tíz év múlva mi lesz vele?
Lesz-e valaha boldog tele?

megtanulta a kötést és az oldást
sorok közé búbánatot szőni
csomózni titkokat makraméra
s horgolni reményt ahol nincs

ma már csak foszló emlékeket foltoz
össze-vissza öltve gondolatait
de megsimogat remegő kezével
és szívemet szívével hímezi ki

A nagy kérdéseim…

A nagy kérdés: akkor írni vagy nem írni?
Lefeküdni, vagy íróasztalhoz menni?
Gondolatot kiírni, vagy eltemetni?

Harceszköz lett poéta kezemben a penna?
Induljak, mártsam be? Legyen végén kis tenta?
Kérdezzem meg a papírt, hogy ő mit akar ma?

Legyek én virágzó mezőn mélyen gondolkodó?
Vagy legyek őserőmben csak, éberen szunnyadó?
Lehetek-e írás közben, mint kezdő pacázó?

Legyek én, örök fény saját sötétemben?
Legyek menedéketek a szenvedésben?
Legyek én sötét erdő, vagy menekülő vad a vadászatban?
Legyek, vagy vagyok, saját félelmemben, énemben űzött vadban?

De, tenta oly’ nagyon a papírra kívánkozik,
Kalamáris kacsint, bele penna kívánkozik…
Betűk már tolulnak a fejemben,
Lélegzetem beszorul részemben…

Az újonnan beállított gyertyám pislákol lágyan,
Lángja lassan lobog, gyengéden táncot lejt magában.
Én mélázva nézem, közben merengek pár, múlt percen,
Láng lassan lobog, de mintha értené... néha sercen.

Eddig is mindig mutattam, de többet kell mutatnom, milyen az ember,
Gondolatok tobzódnak a fejemben, annyi van benne, mint a tenger.

Ha nem írok, akkor ráng a csont, hergelődik a tudat,
Rémülten megáll a csend, mereven, sikítva csak matat!
Ez nem kell nekem… minek is, az ilyen sárgás virradat?

A lábam alatt a mosatlan padló, mint húsban a porc reccsen,
Lenézek, hogy mi ez, körben a függönynek a szeme se rebben.
Megyek tovább, már ahogy elértem az íróasztalom
Leülök és észlelem, a székem a saját nyikorgóm!

Gondolataim buján tobzódnak az agyamba.
Szerintem, ennyi biztosan nincs élő-halottba…
Kezemben a penna, belevágom a kalamárisba.
Aztán rögvest lecsöppen, egy kerek-szögletes pacuska…

Mikor végeztem és verítékesen megírtam a végszót, meghajlok,
Csak úgy magam előtt, hogy milyen jól megírtam, magamnak meg tapsolok.
Aztán magamba zuhanva gondolkodok... Parnasszus felém haladok?

Vecsés, 2016. október 1. - Kustra Ferenc József