Nem tudok neked semmit adni,
hisz én is oly szegény vagyok,
mint kóbor eb, ki utcára lökve,
étlen, szomjasan andalog.

Nem tudok neked semmit adni.
Fogadj el így, ahogy vagyok,
s oly hálás leszek minden percért,
amelyet tetőled kapok.

Nincs semmi másom, csak a szívem,
mely összetört, s mégis úgy dobog,
ha szeretsz, oly tisztán hallod,
akár a legszebb dallamot.

Lágy hangot, mely úgy tör fel benned,
mint az elnyomott sóhajok,
melyek fölszállva megkönnyítik
lelked, amely most oly fagyos.

Nem tudok adni semmi mást,
de teljes szívemet adom
cserébe, amely úgy lüktet érted,
mint véred, mely eredben csorog.

Nem tudok adni mást csak ennyit!
Fogadj el így, ahogy vagyok,
s fellobbantom a szíved mélyén
szunnyadó szikrát, ha hagyod.

Nem kell más, csak szeretet tőled,
amelytől szívem felragyog,
s fellobbansz minden dobbanásban,
amikor végre ott vagyok.

Húzd rá prímás, szóljon a nóta,
valami pattogós legyen,
hadd szóljon az a hegedű,
hisz az kell most nekem.

Valami tüzes nóta kell,
hogy vidámabb legyek,
ne tudják, hogy mennyire fáj
az a bolondos szívem.

Húzd rá prímás, hiszen a nóta
valami gyógyír most nekem,
had szóljon az a hegedű,
ahogy még sosem.

Húzd rá prímás! Én most a búmat
egy dalban mondom el,
hadd tudja, aki elhagyott, hogy
érte fáj szívem.

Egy kéz csak, de mikor megsimítja,
s átöleli a vállamat,
olyankor megszűnik minden gondom,
s édes lesz minden pillanat.

Olyankor megáll az idő, és már
nem számolom a perceket,
valahol másik dimenzióban,
álomvilágban létezem.

Ott, ahol nincsen semmi bánat,
csak a végtelen szeretet,
amelyben én is újra élek,
hiszen annyira jó veled.

Ötvenegy év mi mögöttem áll most,
mégis oly furcsa énnekem,
mintha minden csak tegnap lett volna,
oly tisztán sejlik fel nekem.

Mikor boldogan zártam karomba
három gyönyörű gyermekem,
nem éreztem az idő múlását,
s közben elszállt az életem.

Mégis szép volt. S bár felnőttek már,
ma is aggódom szüntelen
értük, és érted, ki nem lehetsz itt,
s mégis: Te vagy a mindenem!

Te is tudod: és éppen úgy szenvedsz
értem, hiszen a szívedet
nem tudod annyi darabra törni,
ahánynak adni kellene.

Szeretni féltve, bízva, remélve,
oly forrón nem tud senki sem,
egyedül én! És amíg csak élek,
tiétek szívem teljesen.

Ne kérdezd tőlem ki vagyok,
azt sem, hogy miért jöttem,
nem tudom. S nem is akarom,
csak itt vagyok, s magam sem értem.


Talán a hangod csábított
még hallom fülemben, s érzem,
ahogyan halkan duruzsolsz,
s fülembe súgsz annyi szépet.


Ne kérdezd, mit is akarok!
Nem tudom. Nem értem én sem,
de a szerelmed akarom,
nem félig, hanem egészen.


Ne kérdezd, miért szeretlek!
Nem tudom én sem, de érzem,
akarlak, mint egy üstökös,
mely mélyre hullik az égen.


Ne kérdezd mi benned a jó!
Őrült vagyok. S annyira félszeg.
Nem akartam, de itt vagyok,
hogy tiéd lehessek egészen.


Ne kérdezd, meddig maradok!
Nem tudom. Neked az élet
mennyit ér? De én akarom!
Örökké veled, míg élek!