Éjszakai vízió versben és apevában…
Már csak emlék vagy nekem, de benne vagy a múltamban,
Én még nem feledtelek, benn vagy éjszakai víziómban…
Emlék maradtál,
Múltam része.
Álmomba
Vissza
Jársz.
Csak
Emlék
Vagy múltból.
Álmomban élsz,
Szívem nem felejt.
*
Emlékszem, veled milyen jókat eveztem a boldogság tengerén…
Amíg velem voltál és szerettél, én voltam szememben, a fenomén.
Boldogok voltunk...
Míg szerettél,
Önteltség
Bennem
Élt.
Forrt
Vérünk,
Szárnyaltunk.
Te szerettél,
Ott voltam... de, hol?
Vecsés, 2017. szeptember 2. – Szabadka, 2017. szeptember 9. – Kustra Ferenc – a verset én írtam, a kiegészítő apevákat szerző-, és poéta társam Jurisin Szőke Margit.
Már csak emlék vagy nekem, de benne vagy a múltamban,
Én még nem feledtelek, benn vagy éjszakai víziómban…
Emlék maradtál,
Múltam része.
Álmomba
Vissza
Jársz.
Csak
Emlék
Vagy múltból.
Álmomban élsz,
Szívem nem felejt.
*
Emlékszem, veled milyen jókat eveztem a boldogság tengerén…
Amíg velem voltál és szerettél, én voltam szememben, a fenomén.
Boldogok voltunk...
Míg szerettél,
Önteltség
Bennem
Élt.
Forrt
Vérünk,
Szárnyaltunk.
Te szerettél,
Ott voltam... de, hol?
Vecsés, 2017. szeptember 2. – Szabadka, 2017. szeptember 9. – Kustra Ferenc – a verset én írtam, a kiegészítő apevákat szerző-, és poéta társam Jurisin Szőke Margit.
Működésképtelen család voltunk.
Magyarságunk rendkívül riasztó,
hol semmi más nem volt eltűrve.
Bármi amit más nyelven olvastam vagy mondtam
a hangos magyar által le lett gyűrve.
Apám beképzelt volt és mindenkinél
mindent jobban tudott mint bárki más.
Büszkesége az egekig kiáltott,
de szeme majd kiesett és nyála csurgott
ha serdülő kislányokat látott.
Anyám állandóan csak panaszkodott;
neki soha semmi sem tetszett.
Az összes gyermekkori fényképeimen
örök zord kifejezése sötét
hangulatot és árnyékot vetett.
A kevés barátaim kik ismerték szüleim
hátuk mögött megjegyezték:
- Nagyon furcsák . . . mások mint mi szüleink . . .
Nem csoda hogy skizofrén vagy . . .
Hagyd el őket . . . a szülők nem főnökeink.
Igen, az a kimondhatatlan szó ‘skizofrén’,
mely mint Káin jele, csak orvosi
szak-könyvekben és szótárban található,
S más csúnya szavakkal mint ‘pszichózis’
Csak zavartsággal megmagyarázható.
- Minek neked barát ha vannak szüleid?
Anyám szavai melyek által kívántam megfojtódna.
- ?gy legalább magyarnak tudunk,
Egy nagy ajándék mely évek öröksége,
Melyre visszagondolhatsz ha majd elhunyunk.
De nehéz volt tőlük szabadulni;
Sosem menekültem szemük alól,
És mindenhova magukkal vonszoltak,
Mint pórázos, szájkosaras kutyát.
Csak magam tudtam mennyire megbántottak.
Könyvek lettek legjobb barátaim;
Oktatóim, tanácsadóim, szövetségeseim;
Sok köztük oly ritka kincs, úgy éreztem magam
mintha titkos páncél terembe törtem volna be melyben
a világ legnagyobb elméi töltötték fel poharam.
Talán most már nem is csoda e hosszú évek után
Melyekben küszködtem, buktam, és néha győztem
– az élettel vesződés mely által megálltam helyem –
Hogy végre én is, sötét emlékeim és hegeimtől elnézve,
Tisztán és hangosan jelentem ki helyzetem.
Magyarságunk rendkívül riasztó,
hol semmi más nem volt eltűrve.
Bármi amit más nyelven olvastam vagy mondtam
a hangos magyar által le lett gyűrve.
Apám beképzelt volt és mindenkinél
mindent jobban tudott mint bárki más.
Büszkesége az egekig kiáltott,
de szeme majd kiesett és nyála csurgott
ha serdülő kislányokat látott.
Anyám állandóan csak panaszkodott;
neki soha semmi sem tetszett.
Az összes gyermekkori fényképeimen
örök zord kifejezése sötét
hangulatot és árnyékot vetett.
A kevés barátaim kik ismerték szüleim
hátuk mögött megjegyezték:
- Nagyon furcsák . . . mások mint mi szüleink . . .
Nem csoda hogy skizofrén vagy . . .
Hagyd el őket . . . a szülők nem főnökeink.
Igen, az a kimondhatatlan szó ‘skizofrén’,
mely mint Káin jele, csak orvosi
szak-könyvekben és szótárban található,
S más csúnya szavakkal mint ‘pszichózis’
Csak zavartsággal megmagyarázható.
- Minek neked barát ha vannak szüleid?
Anyám szavai melyek által kívántam megfojtódna.
- ?gy legalább magyarnak tudunk,
Egy nagy ajándék mely évek öröksége,
Melyre visszagondolhatsz ha majd elhunyunk.
De nehéz volt tőlük szabadulni;
Sosem menekültem szemük alól,
És mindenhova magukkal vonszoltak,
Mint pórázos, szájkosaras kutyát.
Csak magam tudtam mennyire megbántottak.
Könyvek lettek legjobb barátaim;
Oktatóim, tanácsadóim, szövetségeseim;
Sok köztük oly ritka kincs, úgy éreztem magam
mintha titkos páncél terembe törtem volna be melyben
a világ legnagyobb elméi töltötték fel poharam.
Talán most már nem is csoda e hosszú évek után
Melyekben küszködtem, buktam, és néha győztem
– az élettel vesződés mely által megálltam helyem –
Hogy végre én is, sötét emlékeim és hegeimtől elnézve,
Tisztán és hangosan jelentem ki helyzetem.
Mint egy kis király ültem a szánkón
melyet nagyanyám mererőltetésel húzta.
Enyhe pelyhek hullottak az égből
és a hó mint patyolatos fehér takaró
fedte be a keményre fagyott földet,
Ölemben tartottam egy barna papírban
burkolt csomagot, mert nagyanyám megkért
hogy szorosan tartva vigyázzak rá.
A falu szegényeihez voltunk útba, kiket
megsegített. Ilyen volt az én nagyanyám.
Az én nagyanyám egy áldott lélek volt
kit az Úristen már régen szívébe vette.
Hóviharban vagy kánikulában, az én
nagyanyám életében mindig akadt valaki
kit önmagánál fontosabbnak tekintette.
melyet nagyanyám mererőltetésel húzta.
Enyhe pelyhek hullottak az égből
és a hó mint patyolatos fehér takaró
fedte be a keményre fagyott földet,
Ölemben tartottam egy barna papírban
burkolt csomagot, mert nagyanyám megkért
hogy szorosan tartva vigyázzak rá.
A falu szegényeihez voltunk útba, kiket
megsegített. Ilyen volt az én nagyanyám.
Az én nagyanyám egy áldott lélek volt
kit az Úristen már régen szívébe vette.
Hóviharban vagy kánikulában, az én
nagyanyám életében mindig akadt valaki
kit önmagánál fontosabbnak tekintette.
Tarna folyó Zúgva vágtat,
Messzire sodorja a reszkető vágyat.
Szennyes viskó a Tarna partján,
Gyakran jártunk oda az év sok napján.
A napfényes, harmatos vágyak ölén
Üzen a napfény, s elhallgat a tiltott ködén.
Tüzet varázsló, gonosz napszerelem.
Benned rútul halálomat lelem.
Azok az évek már eltűntek,
Néha-néha még visszanéznek.
Az én bánatom csendes magány,
Elhal lassan a múltunk nyomán.
Felettünk sokat beszéltek terólad!
Te megaláztál, megcsaltál, s én nem hittem a szónak!
Elmúlt, régvolt, viselem a sorsunk,
Mind a ketten nagy bolondok voltunk.
Arannyal, ezüsttel kedveskedtem volna,
De a mély, vérző sebemet vissza-visszahozza.
Szerelmünk sziklafalát leostromoltátok!
Bennem az érzelmet is legyilkoltátok.
Igaz történet alapján.
Messzire sodorja a reszkető vágyat.
Szennyes viskó a Tarna partján,
Gyakran jártunk oda az év sok napján.
A napfényes, harmatos vágyak ölén
Üzen a napfény, s elhallgat a tiltott ködén.
Tüzet varázsló, gonosz napszerelem.
Benned rútul halálomat lelem.
Azok az évek már eltűntek,
Néha-néha még visszanéznek.
Az én bánatom csendes magány,
Elhal lassan a múltunk nyomán.
Felettünk sokat beszéltek terólad!
Te megaláztál, megcsaltál, s én nem hittem a szónak!
Elmúlt, régvolt, viselem a sorsunk,
Mind a ketten nagy bolondok voltunk.
Arannyal, ezüsttel kedveskedtem volna,
De a mély, vérző sebemet vissza-visszahozza.
Szerelmünk sziklafalát leostromoltátok!
Bennem az érzelmet is legyilkoltátok.
Igaz történet alapján.
A nappal gyönyörű volt, az ég felhőtlen és valószínűtlen kék,
A forró és aranyló sugarak testünket, lelkünket ölelték...
Tombolt a hőség, homlokunkon ott voltak az izzadtság gyöngyöcskék.
Ez ritka pihenő napunk volt, túráztunk fent a hegyekben,
És csak átadtuk magunkat… csak elvoltunk… a természetben…
Fenyőillat, bogárzümmögés, szellő… pókháló, lengésben.
*
Természet és mi.
Bóklászás a fák között.
Átlényegülés.
*
Zöld változatok…
Különleges kavalkád.
Szemkápráztató.
*
Fűben ültünk, természetben és úgy ebédeltünk,
Falatoztunk, különféle szendvicseket ettünk…
Eközben múlhatatlanul káprázott a lelkünk.
A nap gyorsan elmúlt, a jóleső fáradtság uralkodott!
Hegyről lefelé hazaindultunk, est kéjesen támadott…
Holdfény, ezüstben átvette a terepet, hatalmaskodott.
Vecsés, 2015. október 23. – Kustra Ferenc – íródott: Versben és senrjú -ban…
A forró és aranyló sugarak testünket, lelkünket ölelték...
Tombolt a hőség, homlokunkon ott voltak az izzadtság gyöngyöcskék.
Ez ritka pihenő napunk volt, túráztunk fent a hegyekben,
És csak átadtuk magunkat… csak elvoltunk… a természetben…
Fenyőillat, bogárzümmögés, szellő… pókháló, lengésben.
*
Természet és mi.
Bóklászás a fák között.
Átlényegülés.
*
Zöld változatok…
Különleges kavalkád.
Szemkápráztató.
*
Fűben ültünk, természetben és úgy ebédeltünk,
Falatoztunk, különféle szendvicseket ettünk…
Eközben múlhatatlanul káprázott a lelkünk.
A nap gyorsan elmúlt, a jóleső fáradtság uralkodott!
Hegyről lefelé hazaindultunk, est kéjesen támadott…
Holdfény, ezüstben átvette a terepet, hatalmaskodott.
Vecsés, 2015. október 23. – Kustra Ferenc – íródott: Versben és senrjú -ban…