Szófelhő » Voltunk
« Első oldal
1
...
of
14
Idő    Értékelés
Ma végleg elmentél Pista bácsi,
Én, akartam kiáltani; ácsi!
Fekete had kísért az utadon,
Volt ez, mint holló nász az ágakon.

Úgy szólítottál: „Édes Ferikém”.
Ez rezeg bennem, ez a szív zeném.
Fáj a csuklóm, kinek mutassam meg?
Csak úgy elmentél, hogy bocsássam meg?

Rokonok voltunk, bízom barátok,
Torkom összeszorul, nem sikoltok.
Könnyem kicsordult végső utadon,
Isten segítsen örök utadon.

Vecsés, 2000. április 18. – Kustra Ferenc József - Közeli családtagom volt és igen okos, nekem meg a TANÍTÓM!
Beküldő: versek.eu
Olvasták: 76
Megszülettünk. És meghalunk egyszer,
de addig sok minden létezik,
szárnyaló öröm, és keserű könnyek,
melyek lelkünket vértezik.

Hosszú az út, míg odáig érünk,
mégis: az idő eltelik.
Mért nem tudunk a kettő közt lenni
néha egy kicsit emberibb?

Mért kell bántani annyiszor egymást?
Mért lesz az ember oly irigy,
hogy megölné egymást egy falat kenyérért,
s hiába kérik, nem segít.

Mért oly kevés a szeretet néha?
Hiszen a lelket élteti!
Szeretet nélkül hideg a lélek,
hiszen az hozzánk tartozik.

Mért kell annyira gyűlölni egymást,
Hiszen annyira szomjazik
minden ember, ki érezni képes
szeretetre, míg létezik.

Észre se vesszük, hogy rohan az élet,
s hajunkra hó fátylat terít,
ködbe burkolva ifjúságunk,
s emlékeinket elveszi.

Olyan jó volna néha- néha
az időt megállítani,
ott ahol egykor boldogok voltunk,
míg a szívünket átszövi,
valami édes, szeretet érzés,
ahol nincs harag, se gyűlölet,
s szeretni egymást egészen addig,
míg az éjszaka átölel.

S abban a végső, elhaló percben
úgy menni el, olyan csendesen,
hogy ne tudjon fájni senkinek sem,
amikor egyszer elmegyek.
Beküldő: Meggyesi Éva
Olvasták: 243
Azok a hűvös téli esték,
amikor mindenki összegyűlt
otthon, s a kályha melegénél
boldog pillantás vett körül.

Tengerit morzsoltunk csupasz kézzel,
a kályha előtt a macska ült,
olyan lustán és nyújtózkodva
dorombolt, aztán elterült.

A kályha teteje szinte izzott.
Olyan piros volt, s oly meleg,
tengeri főtt a kályha szélén,
hallottuk, ahogy sistereg.

A víz, amely gyöngyözve hullt le,
s eltűnt a kályha platniján,
mint az álom, mit akkor hittünk,
de csak emléke van ma már.

Olyan vidámak voltunk akkor!
Messzire hangzott a dalolás.
Ártatlan gyermek arcainkról
öröm sugárzott, s kacagás


visszhangja törte meg a csendet,
s hittük, hogy csodás a világ,
pedig csak anyánk szemefénye
volt mitől szép volt, semmi más.

Szemének minden pillantása
szinte szívünket járta át,
nem is tudtuk, hogy milyen fáradt!
Ma is látom a mosolyát.

Azóta eltelt annyi év már.
vállunkra évek súly gyűlt,
de még most is a legszebb emlék,
mikor a család összegyűlt.
Beküldő: Meggyesi Éva
Olvasták: 85
Az én időmben nem volt sok minden,
zsír meg kenyér volt csak az asztalon,
nem volt mindennap megterítve,
csak vasárnap, s ünnepnapokon.

Nem volt olyan sok drága játék,
csak szabadban töltött nappalok,
s szalmavárakat építettünk,
amíg az este ásított.

Csupasz lábakkal ugrándoztunk
a félig levágott torzsokon,
egészen addig, amíg a tarló
perzselő füstje fölcsapott.

Felcsendült dallam szállt a szélben,
vidám, jókedvű kacajok,
gyöngyöző hangja messze szállott
átsuhanva az ugaron.


Ma is emlékszem minden percre!
Az volt a legszebb korszakom,
ott, az aranyló búzatáblák
között eltöltött hónapok.

Elszállt az idő. Gépek jöttek.
A tarló hangja most oly üres,
nem hallik többé gyermekdallam,
csak üresen kongó néma csend.

Mégis: oly gyakran visszacsendül
a dallam, mi akkor elveszett,
hisz rég volt, amikor gyermekek voltunk,
de olyan jó, mikor feldereng.
Beküldő: Meggyesi Éva
Olvasták: 92
Itt, ahol zúg a négy folyó,
itt élünk már ezer éve,
itt voltunk egyszer gyermekek,
s hallgattunk tündérmeséket.
Itt éltek mind az őseink,
s hittük, hogy egyszer majd végre
nekünk is jut egy földdarab,
hol testünk nyugodni térhet.
verejtékcseppben, izzadón
dolgoztunk mindig keményen,
s mégis: kifosztott szolgaként
itt állunk koldusszegényen.
Éhbérért küzdve estelig
gürcöltünk, s hittük, cserébe
tisztesség övezi vén fejünk,
s nem kaptunk semmit sem érte.
Könnyektől ittas hajnalon
reszketve sír fel a lélek,
de már nem hallja senki sem,
bárhogy száll messze a szélben.
Csak a kegyetlen zsarnokok,
akik most belőlünk élnek,
s gúnyos szavakkal hirtelen
lelkünkbe taposnak mélyen.
Ők élvezik a földi jót,
melyért a te kezed kérges,
és az a zúgó négy folyó
miattuk háborog éppen.
Reszketve, zúgva hömpölyög,
s tarajos hullámszemével
mintha mondaná: Istenem!
Nézz le ránk! Nem bírom én sem.
Ne bántsd a gyöngét, nincstelent!
Szenvedtek eleget éppen!
Arra sújtsd bőszült haragod,
kikért oly koldusszegények.
Beküldő: Meggyesi Éva
Olvasták: 95