(Senrjú)
Mezőn sétáltunk,
Élveztük konkoly színét.
Kár, hogy gaz-féle.
*

(10 szavas duó)
Nem is figyeltünk, elfoglaltak voltunk,
Hirtelen fölöttünk csattant és megriadtunk.

Viharkezdet, dörgés, fölébreszti a résztvevőket,
És így jártunk… átéltük fültépőket.
*

A vihar közeledett meghajlíthatatlanul,
Miránk félelem ömlött elfogadhatatlanul…
Miért ez? Bámultunk filozófiátlanul,
Aztán már csak szidtuk, heveny bárdolatlanul.

(3 soros-zárttükrös csokor)
Megjöttél, te ronda vihar,
Már rád gondolva is lelkem fanyar…
Megjöttél, te ronda vihar.

A jelenlétedet biza azt én érezém,
A jelenléted, szívből biza nem az enyém…
A jelenlétedet biza azt én érezém.

Hiába jöttél csattanva hallhatóan és vehemensen,
Hiába vagy itt, ittléted illetlen és nem van rendesen…
Hiába jöttél csattanva hallhatóan és vehemensen.
*

(Haiku csokor, eredeti stílusban.)
Füves tisztáson,
Merész őzek legelnek.
Madárcsicsergés.
*
Liget fái közt
Ismeretlen szél kereng.
Őz csak áll és néz.
*
Fák alatt, árnyat
Vet szikrázó napsugár.
Szélvihar, lecsap.
*
Tücsök nótája
Megáll, ha villan villám.
Közben erőt gyűjt.
*
Víznyelők sora,
Megtelik tócsa-vízzel.
Minden vizes lett.
*
Hazaút rövid,
De, alulról áztató.
Jó forró fürdő.

Vecsés, 2021. október 1. – Kustra Ferenc József – íródott: alloiostrofikus versformában.

Lesz e még olyan ünnep a földön
amilyen régen, hajdanán,
mikor még kicsiny gyermekek voltunk,
s nem tudtuk, milyen a világ?
Mikor nagymamám eres kezével
sütötte nekünk a kenyeret,
s ropogós héját megdézsmálva
csodáltuk: milyen kerek.
Emlékszem: olyan boldogok voltunk,
pedig csak zsír volt, semmi más,
de mégis sokkal finomabb volt,
Mint ma bármilyen kalács.
Hiszen mindenhol szeretet áradt
fényével fűtve a szobát,
mára már kihunyt a láng is,
csak füstje érzik, semmi más.
Hangzatos szavak szállnak a szélben
hirdetve békét, áldomást,
pedig tudják, mennyire más lett
ez az elfajzott rút világ.
Színes lufik, és dallamok szállnak,
felvonul díszes karnevál,
magasztos hangon azt hirdetve:
ünnepelj! Itt a Kánaán!
Pedig van, aki étlen nyomorban
sínylődik már és nem remél,
s kiszáradt ajka imát mormolva
kéri: segíts! Az Istenért!
Adj nekünk munkát, boldogságot,
a patakban ontott könnyekért,
emberi jogot, méltóságot
mindenkinek, ki nem henyél.
Istenem! Kérlek! Nézz a földre!
Látod, mennyire szenvedünk!
Ne büntess már több ártatlan embert,
most add meg ami jár nekünk!

Itt, ahol zúg a négy folyó,
itt élünk már ezer éve,
itt voltunk egyszer gyermekek,
s hallgattunk tündérmeséket.
Itt éltek mind az őseink,
s hittük, hogy egyszer majd végre
nekünk is jut egy földdarab,
hol testünk nyugodni térhet.
verejtékcseppben, izzadón
dolgoztunk mindig keményen,
s mégis: kifosztott szolgaként
itt állunk koldusszegényen.
Éhbérért küzdve estelig
gürcöltünk, s hittük, cserébe
tisztesség övezi vén fejünk,
s nem kaptunk semmit sem érte.
Könnyektől ittas hajnalon
reszketve sír fel a lélek,
de már nem hallja senki sem,
bárhogy száll messze a szélben.
Csak a kegyetlen zsarnokok,
akik most belőlünk élnek,
s gúnyos szavakkal hirtelen
lelkünkbe taposnak mélyen.
Ők élvezik a földi jót,
melyért a te kezed kérges,
és az a zúgó négy folyó
miattuk háborog éppen.
Reszketve, zúgva hömpölyög,
s tarajos hullámszemével
mintha mondaná: Istenem!
Nézz le ránk! Nem bírom én sem.
Ne bántsd a gyöngét, nincstelent!
Szenvedtek eleget éppen!
Arra sújtsd bőszült haragod,
kikért oly koldusszegények.

Voltunk már máskor is felderítésen erdőben, eltévedt, kóbor árnyakkal,
Térdig érő hóban meredtünk sötétlő fák között, jó lett volna szárnyakkal…
Néztünk mindenfelé, de árnyak biztosan álcázó lepelben voltak,
Mert nem láttuk meg őket, visszajöttünk! Biztos, másfelé kóricáltak...
*

Zúgva, bőgve, forogva dühöngött az őrjöngő jeges szél
És velem együtt többen voltunk, aki még kegyelmet remél.
A jeges szélvihar hordta szerte a havat, ruhánk alá csempészte,
Védekezni nem tudtunk, sőt vadsága, a lelkünket is megigézte…

Csak fázva vánszorogtunk az éjszakai hóviharban,
Kiutat nem láttunk, de nagyon csúszkáltunk a bakancsban.
Ilyen katasztrofális időben megállapítani jóformán semmit sem lehet,
Csak botorkáltunk vissza a tábor felé, erre volt elég az utolsó lehelet…

Többen is a négy felderítési nap fáradtságával leültek,
Ennyitől, még a harcedzett katonák is teljesen kikészültek.
Történetem, ketten találtuk meg egyedül a tábort
És így mi lettünk hírmondó, ki hóviharban bóklászott.

A magas, nyitott és a szélfútta tereprészeken
Démoni kórusként süvített a szél, tán' részegen.
Mélyre süppedt a lábunk, szél- felkavarta szűz hóban,
Testünk kezdte sínyleni fagy csípéseit, baljósan.

Elfáradva cammogtunk egy jó mély szakadék mellett
Fehér halál kezdte szedni áldozatait, sejlett.
Különítményünk utolsó embere csak megcsúszott…
Kiáltása, ahogy halkult, a vihar úgy megnyúlott...

Az ennivalónk volt elég, csonttá fagyott... hiába volt,
Az evés gondolata is folyvást gyötört, hó átkarolt.
Első tomboló hóvihar egy nap, egy éjjel tartott szeleknek,
Tapasztaltuk a sebes és dermesztő dühét viharszeleknek.

Pirkadatkor teljesen szélcsend lett és majdnem elállt a hóesés,
És majdnem kiderült, ami volt talán egy órás, egy nagy átverés.
Addigra előkerültek a súlyos, ólomszürke felhők
És bevezető nélkül, üvöltve tört ránk… hóvihar-felhők.
Szinte kúsztunk, leszegett fejjel vánszorogva, nem sétaútra.
A körülmények miatt parancsot is adtam a visszaútra.

A hóvihar szembekapott minket. A látótávolság öt lépés volt,
Enni, pihenni, tüzet gyújtani nem tudtunk, már a lelkünk is roncsolt.
Katonáim lemaradtak, eltűntek, és ki maradt, az magát… vonszolt.

Nem is értem, hogy találtunk vissza két nap alatt, csúszkálva hóesésben,
Az állásunkhoz, de már csak ketten kóvályogtunk a sűrű hóesésben.
Helyettesem egy őrmester rendületlenül követett már nem beszéltünk…
Lefoglalt, hogy áztam, fáztam és éheztem, új hókupacba beleléptünk.

A tábornál megnyugodtunk, leheletünk kicsiny gőzfelhőként távozott,
A vihar elült, szemünk tisztán látott, már amit a fák között láthatott.
Eredményt nem értünk el, de több társunk is a vadász mezökre távozott.

Vecsés, 2014. január 31. - Kustra Ferenc József

Télkezdeti vendégségben voltunk a tízedik emeleten,
Amit én nem kedvelek… magas, és nagyon elrettenthetetlen.
Jó volt a vacsora, desszert sem hagyott semmi kívánnivalót,
A társaságunk is egyívású volt, kibeszéltük múltlakót.
*

(Senrjonok)
Ő régi kollégánk volt,
Emlegettük és adomáztunk…
Míg néztem tájat.
*
Már ahogy esteledett,
Magasból is jól látszott a tél.
Tízemeletnyi.
*

(Anaforás, belső rímes, 3 soros-zárttükrös)
Föntről láttam, lent a fagyott és jeges föld fikarcnyit sem változott,
Föntről láttam a téli este hamar ködfátyolba burkolózott…
Föntről láttam, lent a fagyott és jeges föld fikarcnyit sem változott.
*

Az ablak nyugat felé nézett, így láttam,
Hogy már sejtelmes a napkorong… így láttam,
Hogy már távolban véglegesen horizont alá csúszott
És a köd narancsra festésével az napra búcsúzott!
*

(10 szavas, anaforásban)
Valahogy a horizont, gyorsabban párásodott,
Valahogy ezzel gyorsította a láthatatlanságot.
*

(Tízszavas)
Felkapcsolták a közvilágítást,
Talán, mint ködbeli háttér-világítást,
Jeges, úti dísz-kivilágítást.
*

(Senrjon)
A ködösben már látszott,
Autóktól a ködvágó fény…
Tompa fénysugár.
*

Az útra, a lenti leült pára rá is fagyott,
Egy kocsi is csúszott, igen gyorsan oldalazott…
Az útra, a lenti leült pára rá is fagyott.
*

(Senrjú)
Épen megjöttünk,
Lekönyveltük, jó nap volt.
Volt nagy durmolás.

Vecsés, 2021. január 18. – Kustra Ferenc József