Idő 
Értékelés 
Értékelés Orcák összeborultak, egymásban érezhetik heves gondolatokat!
Orcák összeborultak, meg a testükben a gondos mozgásokat.
Orcák összeborultak, füllel meg hallják nászágy nyikorgásokat.
Orcák összeborultak, kint meleg nő, ők érzik a hőhullámokat
Orcák összeérnek már,
szinkronban zeng a forró testük.
Izzik a reggel.
*
Orcák, ha elől egymásba forrtak, szélére kerültek a szerelem-kútnak.
Orcák, ha elől egymásba forrtak, vízbe lökve vége a cserépkorsónak.
Orcák, ha elől egymásba forrtak, ez egy kihívás az ebédre hívásnak.
Orcák, ha elől egymásba forrtak, ez véget vet a nevető ajkaknak.
Orcáik összeforrnak,
szerelem- kút szélén csók lebeg.
Elhallgat a száj.
*
Kert végében újhagyma ágyások, ők onnan lesik, hogy bizony ők mások.
Kert végében újhagyma ágyások, ők el is döntik, hogy kissé nagyon mások
Oda les az újhagyma,
a kert végében suttog, - bizony
mi mások vagyunk!
*
A fürtös paradicsomok tízesével lengnek, ők egy kis össze bújásban benne lennének.
A fürtös paradicsomok tízesével lengnek, rá is jönnek, hogy ők kenyér feltét lesznek.
Olvad reggeli napfény,
összebújnak akár a remény.
Nem leszünk feltét!
*
Orcák szeretően viselkednek, egymástól el nem mennek!
Orcák szeretően viselkednek, egymást nagyon szeretnek!
Orcák ölelik egymást,
némán, szelíden lelkük együtt.
Összeforr szívük.
*
A szél meg föl támadt, angyalhajat rájuk fújva támadt…
A szél meg föl támadt, szemük alatt örömkönny száradt…
Olyan vágy szállt reájuk,
testük egymásban oldva pihent.
Örömkönnyük száll.
*
Az udvari diófának van egy vékony-vastag csodaága, ez mi szerelem fölvigyázója!
Az udvari diófának van egy nagy, szerelmi csodaága, ő az össze borulók megóvója…
Omlik ágról a csoda,
mit dió rejt, őrzi szerelmet.
Összebújós hely.
*
Éljen a szerelem, nem is baj, ha az angyalok óvnak engem,
Éljen csak a szerelem, sokáig, nagyon óvjon még engem!
Oly halk a világ, mikor
rám néz szemed, megáll a jelen.
Csókodban lakok.
Vecsés, 2025. május 7. – Siófok, 2025. május 8. - Kustra Ferenc József- írtam: az anaforás leoninusokat. Az anaforás senrjonokat: Gránicz Éva szerző-, és poétatársam írta.
Orcák összeborultak, meg a testükben a gondos mozgásokat.
Orcák összeborultak, füllel meg hallják nászágy nyikorgásokat.
Orcák összeborultak, kint meleg nő, ők érzik a hőhullámokat
Orcák összeérnek már,
szinkronban zeng a forró testük.
Izzik a reggel.
*
Orcák, ha elől egymásba forrtak, szélére kerültek a szerelem-kútnak.
Orcák, ha elől egymásba forrtak, vízbe lökve vége a cserépkorsónak.
Orcák, ha elől egymásba forrtak, ez egy kihívás az ebédre hívásnak.
Orcák, ha elől egymásba forrtak, ez véget vet a nevető ajkaknak.
Orcáik összeforrnak,
szerelem- kút szélén csók lebeg.
Elhallgat a száj.
*
Kert végében újhagyma ágyások, ők onnan lesik, hogy bizony ők mások.
Kert végében újhagyma ágyások, ők el is döntik, hogy kissé nagyon mások
Oda les az újhagyma,
a kert végében suttog, - bizony
mi mások vagyunk!
*
A fürtös paradicsomok tízesével lengnek, ők egy kis össze bújásban benne lennének.
A fürtös paradicsomok tízesével lengnek, rá is jönnek, hogy ők kenyér feltét lesznek.
Olvad reggeli napfény,
összebújnak akár a remény.
Nem leszünk feltét!
*
Orcák szeretően viselkednek, egymástól el nem mennek!
Orcák szeretően viselkednek, egymást nagyon szeretnek!
Orcák ölelik egymást,
némán, szelíden lelkük együtt.
Összeforr szívük.
*
A szél meg föl támadt, angyalhajat rájuk fújva támadt…
A szél meg föl támadt, szemük alatt örömkönny száradt…
Olyan vágy szállt reájuk,
testük egymásban oldva pihent.
Örömkönnyük száll.
*
Az udvari diófának van egy vékony-vastag csodaága, ez mi szerelem fölvigyázója!
Az udvari diófának van egy nagy, szerelmi csodaága, ő az össze borulók megóvója…
Omlik ágról a csoda,
mit dió rejt, őrzi szerelmet.
Összebújós hely.
*
Éljen a szerelem, nem is baj, ha az angyalok óvnak engem,
Éljen csak a szerelem, sokáig, nagyon óvjon még engem!
Oly halk a világ, mikor
rám néz szemed, megáll a jelen.
Csókodban lakok.
Vecsés, 2025. május 7. – Siófok, 2025. május 8. - Kustra Ferenc József- írtam: az anaforás leoninusokat. Az anaforás senrjonokat: Gránicz Éva szerző-, és poétatársam írta.
Mindenfelől föl... bánat és emberiségi bú tör föl…
Ember, beteges bánatba zuhan… rossz sors előzuhan.
A fronton hanyagságot előidéző… lövést hallott!
(Haiku)
Sűrű csend reped,
Rossz sors árnya lép elő.
Egy lövés dörren.
*
Bú emelkedik,
Emberiség zuhanás.
Lövés csendbe hull.
A bánatosnak szerelem épp’ nem jut, már nem idézi, már nem akut.
Vadászok nézik a varjak harcát, közben képzelik ennek másságát.
Sok fekete madár, mint ördög leple, emberi létnek enyészete!
(Hiaku)
Szerelem immár nincs,
Vadász néz varjukat némán.
Sötét már az égbolt.
*
Varjak közt nagy zaj van,
A szívekben néma vihar.
Nem jön már a holnap.
Az emberi fajt, sokszor számtalan kérdés roppantul vegzál… máskor…
Máskor a téves döntések rontják helyzetet, tévúton a lelkek…
Bármilyen vágyott a nap, még a halál is írat… misézik a pap.
(Senrjon)
A roppant ködös úton,
Kérdések rágják szívet, lelket.
Misézik a pap.
*
Sebekből kinő a hit,
Szív vezérel, nem a félelem.
Sarjad a remény.
Emberiség megváltozására lenne szükség… ó, ezen emberiség?
Tele a világ koholt vádakkal, meg persze rosszindulatú májakkal.
Kellő szükségek sincsenek érdemben kielégítve, harc meg ízibe…
(Kínai, csi-csüe versforma. 4×7 szótag. Rímképlet: a a x a)
Változni kell embernek,
Hazugság hull, mint pelyhek.
S a közöny mégis itt nyom,
Éhség, harc: mindez szívnek...
*
Kővé dermed... szívdobban,
Szél visít sárga porban.
Remény ül sápadt csendben,
Nap sír vértakaróban.
Éjjel látni ezüst csodát, Holdat meg a csillagokat, reggel elhullajtókat.
Hajnalban éled színesben nap, az még fényesebb, mindenki ébred… kesernyésebb.
Van, aki ekkor berúg, van, aki kirúg, van, aki belezúg… tehénke meg múg…
(Tíz szavas)
Éjjel ezüst Hold, csillag ragyog,
Hajnalban a szív fájva dobog.
*
Éj suttog, a csillag mesél,
Hajnal jön, minden másként él.
Vecsés, 2025. március 7. - Siófok, 2025. június 21. Kustra Ferenc József -Gránicz Éva- írtuk: kétszerzősnek, alloiostrofikus versformában.
Ember, beteges bánatba zuhan… rossz sors előzuhan.
A fronton hanyagságot előidéző… lövést hallott!
(Haiku)
Sűrű csend reped,
Rossz sors árnya lép elő.
Egy lövés dörren.
*
Bú emelkedik,
Emberiség zuhanás.
Lövés csendbe hull.
A bánatosnak szerelem épp’ nem jut, már nem idézi, már nem akut.
Vadászok nézik a varjak harcát, közben képzelik ennek másságát.
Sok fekete madár, mint ördög leple, emberi létnek enyészete!
(Hiaku)
Szerelem immár nincs,
Vadász néz varjukat némán.
Sötét már az égbolt.
*
Varjak közt nagy zaj van,
A szívekben néma vihar.
Nem jön már a holnap.
Az emberi fajt, sokszor számtalan kérdés roppantul vegzál… máskor…
Máskor a téves döntések rontják helyzetet, tévúton a lelkek…
Bármilyen vágyott a nap, még a halál is írat… misézik a pap.
(Senrjon)
A roppant ködös úton,
Kérdések rágják szívet, lelket.
Misézik a pap.
*
Sebekből kinő a hit,
Szív vezérel, nem a félelem.
Sarjad a remény.
Emberiség megváltozására lenne szükség… ó, ezen emberiség?
Tele a világ koholt vádakkal, meg persze rosszindulatú májakkal.
Kellő szükségek sincsenek érdemben kielégítve, harc meg ízibe…
(Kínai, csi-csüe versforma. 4×7 szótag. Rímképlet: a a x a)
Változni kell embernek,
Hazugság hull, mint pelyhek.
S a közöny mégis itt nyom,
Éhség, harc: mindez szívnek...
*
Kővé dermed... szívdobban,
Szél visít sárga porban.
Remény ül sápadt csendben,
Nap sír vértakaróban.
Éjjel látni ezüst csodát, Holdat meg a csillagokat, reggel elhullajtókat.
Hajnalban éled színesben nap, az még fényesebb, mindenki ébred… kesernyésebb.
Van, aki ekkor berúg, van, aki kirúg, van, aki belezúg… tehénke meg múg…
(Tíz szavas)
Éjjel ezüst Hold, csillag ragyog,
Hajnalban a szív fájva dobog.
*
Éj suttog, a csillag mesél,
Hajnal jön, minden másként él.
Vecsés, 2025. március 7. - Siófok, 2025. június 21. Kustra Ferenc József -Gránicz Éva- írtuk: kétszerzősnek, alloiostrofikus versformában.
Függő ágyban heverészve
Dohányfüstöm száll a szélbe.
Oly kék színű mint az égbolt,
Egy darabja lelkemből volt.
Öreg, kérges nagy fák alatt
Múlatom az időm hanyatt.
Balzsam-árnyék hozzám tapadt,
Fülemüle dalra fakadt.
A nap cammog fáradt este,
Nyugalmamat égre festve.
Lenge felhők, mint tarka rét;
Színesedik bennem a lét.
Lég illata ízes, bodzás;
Enyhít rajtam, ahol rozsdás.
Naplemente pirospozsgás,
Elszenderít madár zsongás.
Rám borul a lombkorona,
Mintha Isten karja óvna...
Dohányfüstöm száll a szélbe.
Oly kék színű mint az égbolt,
Egy darabja lelkemből volt.
Öreg, kérges nagy fák alatt
Múlatom az időm hanyatt.
Balzsam-árnyék hozzám tapadt,
Fülemüle dalra fakadt.
A nap cammog fáradt este,
Nyugalmamat égre festve.
Lenge felhők, mint tarka rét;
Színesedik bennem a lét.
Lég illata ízes, bodzás;
Enyhít rajtam, ahol rozsdás.
Naplemente pirospozsgás,
Elszenderít madár zsongás.
Rám borul a lombkorona,
Mintha Isten karja óvna...
Boldog „öregség”
A boldogság egy csodás érzelem.
Ki miért boldog? Nincs arra értelem!
De idős, s agg korban lehet-e boldogság?
- Ha szeretet ölel, törődés és jóság!
Megtartó kegyelem gyöngéden körülvesz,
és benne a lélek szüntelen örvendez.
Míg a puha béke naponta rád árad,
áldásokban jársz, és lelked el nem fárad.
És a kedves szavak, ha szívedre hullnak,
finom öleléssel lágyan átkarolnak…
Miként a szilárd pajzs, védenek és óvnak,
mint a kisgyermek-kéz, féltőn simogatnak.
Találd meg magadban az örömök okát,
mosolyodtól gyógyul szíved, s dagadt bokád.
Nézz az őszi fákra, sárguló levélre,
gyönyörködj, s a gondod ilyenkor tedd félre.
Kevéske igénnyel légy megelégedett…
S áraszd mindenkire Te a szereteted!
Ha tiszta elméddel gondolkodni tudsz még,
rád ragyog a reggel, rád nevet a kék ég.
Hiszen elég néked az Isten kegyelme,
ha általa megvan a szíved „fegyelme”…
Nem háborog, panaszt, zokszót sohse hallat,
csak csillog a szemed, mint a fény-sugallat
az örömtől… Mert tudd, minden perc ajándék,
boldogan fogadni kell akarat, s szándék.
Minden napod öröm, mert még él az ÉLET!
Langyos a napsugár, s csodás a természet!
Töltsd hát boldogsággal áldott öregséged,
és légy HÁLÁS mindenért, mig Istenünk éltet!
A boldogság egy csodás érzelem.
Ki miért boldog? Nincs arra értelem!
De idős, s agg korban lehet-e boldogság?
- Ha szeretet ölel, törődés és jóság!
Megtartó kegyelem gyöngéden körülvesz,
és benne a lélek szüntelen örvendez.
Míg a puha béke naponta rád árad,
áldásokban jársz, és lelked el nem fárad.
És a kedves szavak, ha szívedre hullnak,
finom öleléssel lágyan átkarolnak…
Miként a szilárd pajzs, védenek és óvnak,
mint a kisgyermek-kéz, féltőn simogatnak.
Találd meg magadban az örömök okát,
mosolyodtól gyógyul szíved, s dagadt bokád.
Nézz az őszi fákra, sárguló levélre,
gyönyörködj, s a gondod ilyenkor tedd félre.
Kevéske igénnyel légy megelégedett…
S áraszd mindenkire Te a szereteted!
Ha tiszta elméddel gondolkodni tudsz még,
rád ragyog a reggel, rád nevet a kék ég.
Hiszen elég néked az Isten kegyelme,
ha általa megvan a szíved „fegyelme”…
Nem háborog, panaszt, zokszót sohse hallat,
csak csillog a szemed, mint a fény-sugallat
az örömtől… Mert tudd, minden perc ajándék,
boldogan fogadni kell akarat, s szándék.
Minden napod öröm, mert még él az ÉLET!
Langyos a napsugár, s csodás a természet!
Töltsd hát boldogsággal áldott öregséged,
és légy HÁLÁS mindenért, mig Istenünk éltet!
Versben és senrjúban.
Égjetek lángok!
Gyertyafény is, magányos…
Virághervadás…
*
Temetőkapu.
Belül sejtelmes a múlt!
Tűnt évszázadok.
*
Fájdalom bent, majd’
Leterít. Sírás segít.
Semmiből, sírba.
*
Halál lezárt mindent és így nincsen semmi félelem?
Így már ott más... megváltozott minden, összes érzelem?
A lezárt talány és valós magány lett a végzetem…
Őszi szellő lengedez a sírok felett,
Keresem én az arctalan csillagképet…
Bágyadtan nézem ezt a sok krizantémet.
Egy gyertyalángot szeretnék szeretettel körbevonni,
Hogy tartsa meg a szeretetet, megvédeni, megóvni…
Próbálom, ő segítsen életben, utamon haladni.
*
Mély a fájdalom,
Örökre ment szerettünk…
Távoli harang.
*
Egyszer a kis láng elalszik, a virág is elhervad,
A szeretetünk, ősök emléke mindig megmarad.
A sejtelmes gyertyaláng sárgán, jócskán nagyot lobban,
Játszott vele a fránya szél és el is aludt nyomban…
*
Sír már az este,
Ríni fog a hajnalpír.
Márványon avar.
*
Virágillatot sodor az őszi szellő,
Napot eltakarja a sok, őszi felhő.
Síremlékeken bucskázik a naplemente fénykévéje,
De innen már nincs kiút, ez itt a halálsor vaksötétje…
*
Égen csillagok.
Temetőt bevilágít.
Nem sötét az éj.
*
Lángvilágítás,
Szeretet erősítő.
Esti sötétben.
*
A gyászruhába beöltözött emlék-gondolatok…
A szívekben meg a mély érzések, az örök lakók…
Síroknál az előjött emlékezések, zokogók.
Letérdel az elmúlás, avarhegyet sepreget a szél,
Közben a fákról zizegve, halkan lehull a sok levél.
Az avarban a cipők alatt sok kavics csikorog.
Rozsdás sírkert kapu reggeli nyitáskor nyikorog…
A lakók csak jönnek, nincsen vége, halál vigyorog…
Sírkertben, a gyertya, emlékeket gyújtja,
Fehér mécsesnek, visszhangzó, tűz a lángja.
Bánatom viaszát csurgóra olvasztja,
Bánatomat, árva szívemre csurgatja.
*
A gyertyaláng a
Vágyódó lelkek fénye.
Sír! Véget érve…
*
Ha gyertyát gyújtunk,
Szívünkben ébred, múltunk.
Rokonság is él?!
*
Gyertyalángban szeretteink emléke még él,
Szívünkben az összes emlékünk életre kél.
Sírkert bánatos tömeggel van telve,
Orcájuk meg, könnytengerrel fürdetve.
Fájó szíveket megszorítja az emlékezés keze,
És mindenfélére emlékeztet november eleje.
Nekem még van vezeklés, neked van-e kárhozat?
Én még szaladok, tenálad már nincsen mozdulat…
A temetőben cikázva suhan a halál,
Élet nézi, csodálkozik, csak megy, meg nem áll…
Folyvást gyertyák lángja világítja az életteret,
És megvilágítja a már halványult emlékeket.
*
Hoznak virágot,
Beborítják sírokat.
Ősnek jólesik.
*
Későn ébredő
Emberek! Adóssággal.
Határidő nincs!
*
Körbenézek, szép a fényben úszó temető,
Kedves halottainkra meg vigyáz Teremtő!
Nehéz a lelkem, ha idelátogatok, itt vagyok.
Virág van a kezemben, viszek nektek, sokan vagytok.
Van veletek, sok régi emlék, bennem felidéződnek,
Könnypatakok az arcomon vad patakként csörgedeznek.
Mint élő a temetőben mindig, már szinte fázok,
Szinte reszketek, amikor sírotoknál megállok.
Jöttem hozzátok látogatni, mécsest és gyertyát gyújtok,
Kicsit maradok, de megyek vissza, ne haragudjatok.
Ti már nagy úton haladtok és ott már meg nem álltok.
Eszemben nem, szívem tudom, majd megyek utánatok.
Sírotoknál ücsörgők, a pillanat maga a végtelen,
Hogy mikor jövők hozzátok, az a jövőben még véletlen.
Sós könnyeim arcomon bőrmaróan égnek
Bánatom erősítik, halványuló fények,
Bennünk látogatókban, lángra gyúl az érzelem,
Feltárul a múlt sötét, mély, feneketlen verem.
Lassú lépteink az avarban csúszkálnak,
A barnás-színes levelek meg ropognak.
Ha vannak kísértetek, akik éjszaka vidáman élnek...
Nekik világítanak leégett gyertyák, sejtelmes fények.
A sírkertben meg jő az éj, megpihen a természetben.
Leég a sok mécses és gyertya, elvész az enyészetben.
Lágy szellő suhan, oly' halkan, csendesen,
Finom rezgés fut végig, leveleken.
*
Hallik reccsenés,
Végleges szerep, csendben…
Szélben lengedez…
*
Menetben még visszanézek, látom a mécsesem lángja fényében,
Anyámat, Apámat, rokonaimat, -emlékezve,- mint életben.
Vecsés, 2014. október 11. -Kustra Ferenc József
Égjetek lángok!
Gyertyafény is, magányos…
Virághervadás…
*
Temetőkapu.
Belül sejtelmes a múlt!
Tűnt évszázadok.
*
Fájdalom bent, majd’
Leterít. Sírás segít.
Semmiből, sírba.
*
Halál lezárt mindent és így nincsen semmi félelem?
Így már ott más... megváltozott minden, összes érzelem?
A lezárt talány és valós magány lett a végzetem…
Őszi szellő lengedez a sírok felett,
Keresem én az arctalan csillagképet…
Bágyadtan nézem ezt a sok krizantémet.
Egy gyertyalángot szeretnék szeretettel körbevonni,
Hogy tartsa meg a szeretetet, megvédeni, megóvni…
Próbálom, ő segítsen életben, utamon haladni.
*
Mély a fájdalom,
Örökre ment szerettünk…
Távoli harang.
*
Egyszer a kis láng elalszik, a virág is elhervad,
A szeretetünk, ősök emléke mindig megmarad.
A sejtelmes gyertyaláng sárgán, jócskán nagyot lobban,
Játszott vele a fránya szél és el is aludt nyomban…
*
Sír már az este,
Ríni fog a hajnalpír.
Márványon avar.
*
Virágillatot sodor az őszi szellő,
Napot eltakarja a sok, őszi felhő.
Síremlékeken bucskázik a naplemente fénykévéje,
De innen már nincs kiút, ez itt a halálsor vaksötétje…
*
Égen csillagok.
Temetőt bevilágít.
Nem sötét az éj.
*
Lángvilágítás,
Szeretet erősítő.
Esti sötétben.
*
A gyászruhába beöltözött emlék-gondolatok…
A szívekben meg a mély érzések, az örök lakók…
Síroknál az előjött emlékezések, zokogók.
Letérdel az elmúlás, avarhegyet sepreget a szél,
Közben a fákról zizegve, halkan lehull a sok levél.
Az avarban a cipők alatt sok kavics csikorog.
Rozsdás sírkert kapu reggeli nyitáskor nyikorog…
A lakók csak jönnek, nincsen vége, halál vigyorog…
Sírkertben, a gyertya, emlékeket gyújtja,
Fehér mécsesnek, visszhangzó, tűz a lángja.
Bánatom viaszát csurgóra olvasztja,
Bánatomat, árva szívemre csurgatja.
*
A gyertyaláng a
Vágyódó lelkek fénye.
Sír! Véget érve…
*
Ha gyertyát gyújtunk,
Szívünkben ébred, múltunk.
Rokonság is él?!
*
Gyertyalángban szeretteink emléke még él,
Szívünkben az összes emlékünk életre kél.
Sírkert bánatos tömeggel van telve,
Orcájuk meg, könnytengerrel fürdetve.
Fájó szíveket megszorítja az emlékezés keze,
És mindenfélére emlékeztet november eleje.
Nekem még van vezeklés, neked van-e kárhozat?
Én még szaladok, tenálad már nincsen mozdulat…
A temetőben cikázva suhan a halál,
Élet nézi, csodálkozik, csak megy, meg nem áll…
Folyvást gyertyák lángja világítja az életteret,
És megvilágítja a már halványult emlékeket.
*
Hoznak virágot,
Beborítják sírokat.
Ősnek jólesik.
*
Későn ébredő
Emberek! Adóssággal.
Határidő nincs!
*
Körbenézek, szép a fényben úszó temető,
Kedves halottainkra meg vigyáz Teremtő!
Nehéz a lelkem, ha idelátogatok, itt vagyok.
Virág van a kezemben, viszek nektek, sokan vagytok.
Van veletek, sok régi emlék, bennem felidéződnek,
Könnypatakok az arcomon vad patakként csörgedeznek.
Mint élő a temetőben mindig, már szinte fázok,
Szinte reszketek, amikor sírotoknál megállok.
Jöttem hozzátok látogatni, mécsest és gyertyát gyújtok,
Kicsit maradok, de megyek vissza, ne haragudjatok.
Ti már nagy úton haladtok és ott már meg nem álltok.
Eszemben nem, szívem tudom, majd megyek utánatok.
Sírotoknál ücsörgők, a pillanat maga a végtelen,
Hogy mikor jövők hozzátok, az a jövőben még véletlen.
Sós könnyeim arcomon bőrmaróan égnek
Bánatom erősítik, halványuló fények,
Bennünk látogatókban, lángra gyúl az érzelem,
Feltárul a múlt sötét, mély, feneketlen verem.
Lassú lépteink az avarban csúszkálnak,
A barnás-színes levelek meg ropognak.
Ha vannak kísértetek, akik éjszaka vidáman élnek...
Nekik világítanak leégett gyertyák, sejtelmes fények.
A sírkertben meg jő az éj, megpihen a természetben.
Leég a sok mécses és gyertya, elvész az enyészetben.
Lágy szellő suhan, oly' halkan, csendesen,
Finom rezgés fut végig, leveleken.
*
Hallik reccsenés,
Végleges szerep, csendben…
Szélben lengedez…
*
Menetben még visszanézek, látom a mécsesem lángja fényében,
Anyámat, Apámat, rokonaimat, -emlékezve,- mint életben.
Vecsés, 2014. október 11. -Kustra Ferenc József
