A torpedós orvlövész - a II. Világháborúban, az Atlanti óceáni, tengeralattjáró háborúban…

A konvojtól lemaradókra, halál bőszen leselkedett,
Ki lemaradt, azoknál a hangulat nem volt emelkedett…
A szürke, néma és rozsdafoltos hajótest,
Csendesen állt a víz felszínén, mint aki rest.

A periszkóp kiálló fémoszlopáról
És a fedélzeti biztonsági láncról,
A közeledő hajó motorjai zakatolása ütemére,
Csöpögött a víz folyamatosan, a búvárhajó fedélzetére!

Lent a torpedóvetőnél némán álltak, néztek emberek,
Ez volt az utolsó torpedójuk, amit most betöltöttek…

Hidrofon-kezelő figyelt, fejhallgatóval a fején megadta
Hogy halálraítélt kereskedelmi hajónak mi az adata,
Hogy a torpedó, kilövés után, el, hol és mikor találhatja…

A becsült sebesség, becsült távolság is megvolt,
A háta mögött álló ember a kapitány volt...
A kapott válaszokra, egyenként bólogatott.

A parancsnok felmászott az acél létrán a támadó fülkébe,
Ott a helyiség megélénkült, elmúlt az emberek feszültsége.
Volt, kinek viccelésre támadt kedve hevesen, mint, menedéke...

Az U-boot hídján, négy őr távcsővel pásztázta ködöt,
És semmit nem láttak, de a szabályszegés föl sem ötlött!

Csak a hullámok miatt fedélzetről felcsapódó és becsorgó víz hangját
Lehetett hallani és érezni hajó, süllyedő, emelkedő ritmusát…
A kapitány odaért közéjük, csak nézett, de nem szólt, nem hallatta hangját.

Mind az öten, egyszerre hallották meg hajóról, karácsony énekét,
És tudták, a hajón angolok ünnepelték a karácsony estéjét…
A kapitány felemelte a különleges Zeiss távcsövét, de semmit nem látott,
Bámult ködbe... a hajót akarta látni, vágyni szerette volna a valóságot!
Fogta a csőbeszélőt és halkan egy parancsot morgott bele,
Elektromos motorokkal indultak el, a hullámos csendbe…

A Walwis Bay nem kapott semmilyen elő jelet vagy figyelmeztetést,
Egy pillanat alatt fordult át a fedélzete, élte rettenetét…
Ünneplő gyereket bontogatták a karácsonyi ajándékokat,
És aki élt, átélte halálos pusztulást meghozott rémálmokat.
A kabinpadló is megemelkedett és fel is szakadt,
Mint egy felhasított gyomor, ami a kardtól kiszakadt…

A hajó megbillent és imbolyogni is kezdett,
Mint a bizonytalan, aki a ködben eltévedt…
Bal oldali motor kiszakadt masszív, szétzúzott talapzatáról,
És kiszakította a hajó oldalát, mintha... lenne papírból.

A rémült rádiós tudta mi lett, a beállt sötétben asztalába kapaszkodott,
Hallotta a kinti pánikot, adásra tette rádiót, morzejeleket adott.
Tengeralattjáró! Tengeralattjárók megtámadtak! Közben, több imát mormogott!

Többször leadta a hívójelet, de senki nem válaszolt,
A konvoj ötven mérföldre már régen el is távolodott…
Megpróbált egy közeli New-foulandi állomást is hívni ízibe…
De a hajó süllyedt, az antennavezeték már belelógott a vízbe…

Vecsés, 2016. november 14. – Kustra Ferenc József – íródott: Földi Pál: „Konvoj csata az északi-tengeren” c. dokumentum regénye ihletésével.

Nagyon szép! Ég a lila adventi gyertya,
Ez, az idén… igazi örömöm mára.

Múlt két nap... Meggyújtottuk, égett első adventi gyertya,
Kint nem volt hófehér takaró, bent álomgyertya... lángja.

Most már, közeleg a vége ennek az évnek, a végének,
Az adventi koszorún a gyertyák mind bizony még nem égtek…
Most már, közeleg a vége ennek az évnek, a végének.

Nemsokára megjön a Jézuska
Ő majd mutatja, mi a hit útja…
Mindenkinél biztos meg is jött már az adventi álom,
Mi rózsaszín gyertya lángjában majd látjuk lobbanáson...

Vecsés, 2023. november 28. – Kustra Ferenc József– íródott: a már publikált „Advent idején” c. versem átirataként.

Szabadon áramló nyugalommal
Beszívni az éltető lég
Molekuláiban elrejtett táj
Béke harmóniáját
Fenséges áldás
A természet kegyes jóvoltából.

A sejtekben felhalmozódott
Rohanó feszültség
A tájat átszelő folyó
Fodrozó vizének
Hűvös esti párájában
Óvatosan feloldódik.

Az idő egy pillanatra megtorpan
A nap bíborsugarán
Mikor az áhitat mező-illata
A térség egyedi zamata
Balzsamozza simogató kézzel
Megfáradt testem s lelkem.

Gondolatokat terel
És színekben fürdő felhőket
Enyhe szellő szárnyán
Egy tucat énekesmadár
És égi dalukban
Csendesen átalakultam.

És másnap reggel
Fényáradatban üdvözöl
Az Egység varázslatosan
Átfogó Anyai Lénye
Örömöt oszt gyermekének
Ki léte eltévelygett Része.

Könnyüvé vált vállamon
Már csak Galambom
Hordozom
Röptével együtt szállunk
Ameddig tart az álmunk
Valósága
Szabadon
Szomjazva a pillanat varázsát
Leraktam a tegnap poggyászát.

Hol leledzik a világod
És merre van a közepe?
Itt két ablaka ragyogó
Szem-Tükre az átjáró.

Másik világ.
Túl közeli
Galaxis mélyén
Az Elérhetetlen szegélyén
Egyedien megformált
Dimenzió
Hol a jelen a múlt s a jövő
Rendszertelen
Sorrendben váltogatják
A világkép látszatát.
Hol a mélység s a magasság
Csak fél oktávnyira van egymástól
De kifinomult dallama
A legszínesebb melódia
És a csúcsra meglehet
Lefelé vezet a képzelet.
Mindegy merre indulsz
Hogy felfedezd.
A fent s a lent
Előre vagy hátra ment.
Holnapból a múltba lépsz
És ami éppen most van
Elindusz a Valahonnan
S amíg a cél előtted lebeg
Érzéki hajtóerő
Repíti lelkedet.

Álmodozó álom mélyén
Illatos réten
Zümmög
Ezer meg ezer
Tünemény
És megállhat az Idő
Mikor
A hőség rekkentő
A szív telítve perzselő
Akkor majd a felhőkből
Megered arcodra az eső.
Simogatón hűsítő
Tiszta illatharmatát
Mélyen beszívod
Páráját
A nap arany fényének
És a csukott szemhély
Elrejti titokzatos
Ékszerszigeted
Mely a végtelenbe kiterjed
Odabent.
Ligetek közt
Friss szellővel
Indul éjjelente
Alvó ábránd
Feltárni a színskálát
Emóciók vibrálását.
Suhanó pillanatokban
Szökken perdül
Szívedből a vágy ha zendül
ezer madár dalol
És arcodon a mosoly
Lopva oson
Egyre messzebb .
Virágzik a tavasz Benned.

Erdei út mentén
Árnyharmat takaró
Öledben édesszunnyadó
Holdsugár
A szivárvány hajnalán
Sorakoznak képcsarnokban
Élmeny-illúzió
Észlelt varázsában
Szertefoszló valóság-show
Visszatérnek
Mikor kéred
Ádrándvirág benned élhet.
Neked lobban minden kis láng
Fényében világít
Aurád.
Megszépül a világ
Szívedben
A kicsi virág
Boldogságtól ébredjél fel
Minden reggel.

Repül messze
Sok-sok álomlepke
Ott duruzsol a lelkedbe
Para; mondják a jelenség
De
Összetart a személyiség.

Mint pókháló-szövevényes
Ódon,
Dohos üreg...
Fanyar-szagú,
Mosatlan üres üveg...
....olybá tűnik a megélt pillanat.
Ott,
Ahol a szegycsont mögött
Nem lakik már senki,
Csak tompán kalapál
A szívnek tűnő verkli,
S a kasban túlárad a semmi,
...És fárasztó már valakinek lenni...
Ott
Sajogva sziszeg a múlt
Megaszalt emléke,
S az ősök vétke
egyre csak nehezedik.
Ott...
a megálló üres...
Új járat nem érkezik,
csak
az apátiás jelen valósága
megsárgult fotókkal keveredik..
Ott
A magányos várakozás is
Feledésbe merül,
És nem tudni,...
Az Élet mibe kerül...

Idegen arcokon
Rideg a szánalom.
Ismerős...
Már csak a fájdalom

Minek a Van, és kié a Most
Mikor
Az Otthon a Múltban hagyatott....
És nincs már kit szeretni
Csak feledni... feledni.
Elillant valami messze
Talán az élet...
Ha lehetne megőrizne
Valami emléket.