Aranylánc vagy ékes dísszel,
Alma - édes nektármézzel,
Szívem legszebb virágszála,
Csókot adok nemsokára
Feleségem homlokára.

Lépted lassú, kecses járás,
Jóságodért vagyok hálás.
Negyvenkét év házasságban,
Élünk együtt boldogságban
Csillagfényes éjszakákban.

1977. május 12., Házassági évfordulónk 43. ekkor lesz.

Itt élünk már több száz életen át,
Nyomorgó tavaszok hajnalán.
Madarak röpke szárnyán szállnak az évek,
Kísért a múltunk ezer fájó sebbel.

Feneketlen múltunk mély kútját
Titkok őrzik, és kételyek.
Nincstelenek temetőjén
Csak vadvirág terem.

Sírt ásott magának a csend
Millió csillagok fényében.
Több száz éve szinte hazátlanul élünk e honban.
Indiáig kísért a múlt.

Tékozló szerelmek a hosszú karavánút nyomán,
Jéggé fagyott szívünk árnyékként elsuhant.
A múltunkkal messze tovaszállt
E lidérces, fájó gondolatokkal.

Itt röpdös most is
Fejünk fölött a halálmadár.
Nyomasztó gondok kése a húsunkba vág,
Képmutató lett az egész világ.

Tarnazsadány, 2019. április 8., A Nemzetközi Roma napra

Homályos árnyak, megtört fénynyaláb.
Az alkony nyári illatában
Lebeg egy bimbó rózsaszál.
Lélekvirága elveszett tájakon trónol s vár reám.

Fáradt vagyok...
Csendben átszeljük a végtelen óceánt.
Az életünk tajtékzó viharain át!
Sötét az éj, körbezárt világ.

Összebújva várjuk a hajnalhasadást,
A szerelem tiszta vizű, ringó csónakján.
Édes hangon (éber álom) kávéra hív.
S én röpülök hozzád vad dzsungelokon át.

Lázálmaimban vergődök tovább,
Suttog a hold fénye, ébresztgeti a Napnak sugarát.
És a hajnalnak nyári illatában
Lebegünk a boldogságban
Egy fogvatartott álomklinikán.

Tarnazsadány, 2019. január 1

Rád teszem kezem,
aludj el békésen már.
Nyíljon néked száz virág,
szeretlek téged a síron is túl.
Holnaptól csak teveled álmodom,
könnyem hull...
Nézz le rám!
Szent szemfedél borítja sápadt arcod,
könnyem hull a ravatalra.

Sosem szerettem mást!
A naplementében ott látlak,
El nem mondhatom senkinek már.
Szemfedél! Elrejt téged a félhomály,
élni jó volt, mert itt voltál.
Forró csókod emlék már,
engem már nem érdekel ez az élet,
Túl hamar elmentél!
Könnyezek én egy örök életen át!

A múló éveket nem feledem el,
nézz le rám a kék égről,
Ó, nézz le rám.
Szívem fáj! Ezt az életet elhagyom,
merre jársz? Felhőkön át a mennyek kapuját, ha átléped,
gondolj rám!
Éjfekete sátánparipán repülök feléd!
A nagy szeretetem úgy röpít eléd.
El nem mondható, mennyire szeretlek még!
Bús énekem száll feléd örök életen át.

Tarnazsadány, 2018. október 19.

A házunk tetején gyülemlik a felhő,
Majd elfújja tavasszal a szél.
Könnyeinket a nap szárítja,
Eltemet majd minket is a tél.

Szörnyű a karácsony egyedül,
S jólesik a penészízű kenyér.
Felsóhajt valahol az árva csendben a szegénység,
S a hidegben kéreget egy zenész.

Mert az életnek Húrja van!
Hát játssz rajta, cigány! Verítéked kiül homlokodra.
A szél cibál, de nem számít már!
Csak egy számít, túlélni.

Túlélni a telet, az éhínséget,
Most zenélsz kiszolgáltatottan!
Csak játszd el, játszd el a zenéd! A végsőt...
S a szél táncot jár letépett ingeddel.

A láz a tüdővész elért,
Mert kinek kell egy kivénhedt zenész!
Sótlan az élet... Adj hát neki, még kér, amíg él!
Holnap késő lesz talán, ha a pap némán temet.

A síron nem lesz, csak vadon virág,
A fejfán a hegedű már nem zenél.
Már nincsen, ki húzza,
S szomorún bámul a hold az éjben.