Az ősz… már erre sétál.

Csendesen ücsörögve terpeszkedő, a köd a tájon,
A világ is csendes, de így is rosszacska… én ezt fájom.
Úgy érzékelem, minden ellenem van… ez valóságom.
*
Hideg balladát
Dudorászik az avar.
Jön, köd-szitálás.
*
Rossz idő itt van.
Falevelek vizesek…
Hajnal, köd-párás.
*
Ködös reggelen,
Homályt törő fény kereng.
Világosodik.
*
Virág, fonnyadó
Szirma, hideget sejtet.
Köd is belepi.
*
Nap, delelőn van,
Sugarai, már bénák.
Völgyet, köd fedi.
*
Szem összehúzott,
Mert köd, mindent kifakít.
Rozsdás fűcsomó.
*
Városi fények.
Este köd ereszkedik.
Fényeket takar.
*
Picike szellő,
Ténfereg a köd mellett!
Ő sem lát semmit.
*
Ködnek párája
Kellemetlen. Hideg is.
Náthát előhív.
*
Előbújó Hold
Gyér lombok között matat.
Még gyenge a köd.
*
Ereszkedő köd
Lomhán terít félhomályt!
Hold, nem is látszik.
*
Komor köd szállt a
Tájra… minden zugába.
Nedvesen kitölt…
*
Már hó-szagú a köd, erős szél régen meghozta már illatát
És ő közben meg, a jégcsapokon eljátssza a tél… himnuszát.
Ha ideér a hóvihar is, a fák fölveszik álca-ruhát…

Vecsés, 2018. január 18. – Kustra Ferenc - a haikuk eredeti stílusban íródtak!

Fehér havon piros ruhás
kis emberke közeleg,
süvítő szélben a fején
piros sapka díszeleg.

Megjött hát a kis Mikulás
nem hiába vártam én,
hatalmas kosár virgácsot
hozott nekem az idén.

Ezek szerint én az idén
nem voltam túl jó gyerek,
de azért hozott csokit is
ne könnyezzenek szemek.

Megígérem kis Mikulás
jövőre én jó leszek,
virgács helyett csokit kapok,
mint a többi jó gyerek.

Az őszi kertben
Az őszi kertben már elnyíltak a rózsák,
csak a krizantém bontja szirmait,
borzas fejével hajlik a földre,
s az őszi faggyal lassan búcsút int.
Lassan felveszi dérezüst ruháját
a kert, s míg lehunyja álmos szemeit,
halk sóhaj száll a hűs éjszakában,
mint mikor valaki szépet álmodik.
Most csak pihen. Majd lassan újraébred,
mikor a tavasz újra élni hív,
felébresztve az alvó világot,
eléjük tárva földi kincseit.
Ő is úgy érez, akár az ember,
s ha bánat suhintja homlokráncait,
sűrű könnyeket hullajt a tájra,
siratva mások súlyos vétkeit.
Mert ők is érzik, e haldokló világban
mily kevés már a tiszta szeretet,
s színes virággal egyre csak hívnak,
ne állj a sorba! Te csak élj, s szeress.
Mert míg szeretet vezérel minket,
s ameddig győz a tiszta értelem,
addig tágul e csodás világ és
ezer szépsége tárul fel neked.

Este a gangon, csak ülök én csendben, nem rombolom a rendet,
Sötétben templomi harang szól, halkan meg is töri a csendet…
Körbenézek, sötét pillanat elvarázsolja a lelkemet…

A kettő együtt olyan szép, hogy kicsit leteszem a pennámat,
Hátra dőlök, és élvezem, mit a láthatatlan nekem nyújthat…

Csillag bár világít, de a sötét valahogy olyan élő,
Az asztalomon is már csak leégett gyertyacsonk, mi égő.
Gondolataim elszállnak, most a sötétben, harangszó elvarázsolt,
Most a lelkem a mély, matt-sötét harangszóval szárnyalt, sötét meg árnyalt…

A békességben én
Kicsit el is szunyókáltam.
Varázslat fönnmaradt.
*
Harangszó elmúlt már,
Sötét fátyol, tovább borít.
Szellő meg széllé lesz.

A sötét erősödik, csillagok eltűntek, felhők már takarják,
A harangszó is megszűnt, elhalt, messze jár, hátha ott is akarják.

A gyertyámnak léte vége... bemegyek,
Hogy írjak, nem akarják az Istenek…?!

Versezhetnékem volna még talán, meglehet…
Rám terül az álomvilág, valós lehelet…
Párnám habosítom, nyálam ráfolyik,
Majdan eljön hajnal, és rám virradtik.
A Nap majd egyre jobban pironkodva lépdel,
És én majd gyertya nélkül, elleszek sorvéggel…

Vecsés, 2016. június 15. – Kustra Ferenc József – íródott: Versben és HIAQ –ban…

Csodák csókját hozza szél
érezheti mind, aki él.
A frissen sült kenyér illatát,
hogy este együtt a család.
A szomszédban zongoraszó hallik,
az idő hajgumiként nyúlik.
Nyílnak a kertben a virágok,
össze simulnak idegen világok.
Az élet örömhangon zenél,
a szépség nem a nagy dolgokban él.