A szobában áll a bál
Kismester most muzsikál

A billentyűket üti-veri
A ritmust lazán megkeveri

Úgy remek a melódia
Hogyha nincsen neki párja

Egyszerre szól vidám dúrban
Dixi jazz és sving stílusban

A kis mester új zenéje
Felkerült a lista élre

Nem hasonlít semmi másra
Csak a legjobbik nótára

Nagy sláger lett azon nyomban
Minálunk az otthonunkban

Ha a gyermek zongorázik
Az egész ház kivirágzik

Ezen a napon
Húsvét szombaton
A nyirkos hideg
Pelyhes ege szürke.
Tüsszentve úszik
Az éjszakába .
Elkergeti ügetve
A készülődő tavaszt.

Kései órán
Reszketve bólogatnak
A korán ébredt virágzás
Összezárt szirmai.
Csapkodó ajtó magánya
Szeli ketté a csend árnyékát,
S a zúzmarás szél
Kéményfüsttel ölelkezik.

Keresztre feszített
Múlt kopogtat
Bebocsájtásért
Hagyomány őrző otthonokba.
Valahol
A kályha melege
Beszivárog a dermedő
Lelkekbe
Is.
Felcsillanhat
Sok szürke nap
Amennyiben a szívekben
A Csoda feltámad.

Nézd
Az ablak keretében
Ragyog pár törött szilánk
A régi ház a távolból
Még csodaszép románc

Virágzó fák kertjén át
Néma sóhaj lengedez
Az úszó felhő a múltra
Könnyeket permetez

Nézd
Az éj csillagos vitrinéből
Felénk hunyorog a fény
Fogyó hold az ég peremén
Korunk tükre már szerény

Ezüst szirmú őszi hajnal
Pókhálóként itt remeg
Mosolyszemek kis ráncára
Az idő szüntelen pereg

Nézd
Füstbe szállt a nyár melege
Lomb korona zöld levele
S a lángos- izzó naplemente
Rejtve parázslik halkuló lelkedbe

Néma sóhaj lengedez
Ezüstszirmú őszi hajnalon
Kitekint pár szerény vágy
A fakuló lélekablakon

Nézd
Az ég peremén fogyó hold
Korunk tükrében mosolyt old
S a halkuló zengő dallam
Viszhangzik lépteink nyomában

Divatcikk lett egy időben
Kacér mosoly
A hölgy szemében
Aki látta
Irigy tekintettel szaporázta
Lépteit
Hogy birtokolhassa kegyeit

Lila posztóban üldögélve
Ráérősen
Erdőszéli fa tövében
Kecses kezében gólyahírrel
Ragyogóbb mint
Bármely ékszer
Könnyed eleganciával
Pózolva
Vágyva
Hogy a vászon vissza adja
Töredékét a virágzó tavasznak
Szinte hallani
Ahogy a pacsitrák dalolnak
Míg a színek
Összeolvadnak
A fényben
A világ varázstükrében
Egy cseppnyi inpresszió

Színei java replikálva
Mert se Pál
Se más nem állhatta
Hogy a dáma vidámsága
Szeliden csüngjön egymagába

Fenyőfaágba simul a sok apró koszorúvirág...
Itt vagyok, valahogy szívemből elillan a borúság.
Márványkövön szétfröccsen a mécses és gyertya lángoltság.
*

Gyertyaragyogás!
Fekete-bársony égbolt…
Csillagfény halmaz.
*

Értük lobognak,
Gyertya, mécses lángjai.
Hosszú fohászok.
*

Koszorúba fonva van a fenyőág, virágok... már mind meghalt.
Emlékezéstől könnyes lesz a szem… ez felemelő pillanat!
Állok és tudom, kedveskéim, ti pihentek a hantok alatt!
*

Mécsesek lángja
Vajh’ élteti a halált?
Éjjel, virrasztás.
*

Sírkert a holtak városa... virágdíszben pompázik.
A kereszten ül egy kismadár, látom, nagyon fázik…
Sok lehajtott fejű ember mormolva imádkozik.

Gyertyákat gyújtok, szellőben, arany fényük remeg,
Hidegben szél kócolja hajam, én emlékezek.

Sok a virág, koszorú a sírokon,
Sok-sok gyertyának a fénye, elhalón…
Lángjuk maradékán táncolva
Égnek a szélben, hajbókolva…

A sötét égen, felgyúlnak a csillagok,
Lenéznek, a mécsesek aranycsillagok…
Én gyújtottam, nekem aranyban csillogók.

Szürke a ködös homály és nedves,
Itt nincsen zaj semmi, minden csendes,
Kedves halottaink itt pihennek,
Soká velünk voltak... elsiettek.

Összekulcsolt kézzel imánkba merengünk.
Lelkünkben, csendben csak befelé könnyezünk.
Levélke, lágy táncot jár, már el nem menekül,
Felhőtlen az ég és a nap fénye ránk vetül.
Közben beszürkül az ég, eltűnik az árnyék,
Mélységes gyászba borul ma… mi sírkert tájék.

Ők a másik oldalon ugyanúgy hiányolnak minket
De eljön idő, amikor sors, összejövetelt hirdet...
És akkor majd minket is föld alá temet a rettenet.
*

Csendben csak ülünk
A padon, lángba nézünk.
Lángoló lelkek.
*

Nap, holnap is kel,
Gyertyák, addig leégnek.
Élet megy tovább…
*

Szabad voltam életben? Én még egy kicsit itt, élők között maradok…
Majd jövők utánatok… Veletek együtt szabad leszek, ha meghalok!
A régen… lángolt tűz bennünk akkor nyomot hagyott,
De Te ott lent, biz már nem érzel csak kemény fagyot…

Az emlékezés visszfénye ragyog sírod felett…
A márványból meg kicsurran a halál lehelet…

Vecsés, 2014. szeptember 29. – Kustra Ferenc József