A barátság egy búzatábla,
Erő, mely biztonságot ad.
Hajlong jobbra, és hajlong balra
Ha úgy hozza a pillanat.
Feléd hajol, ha bánatod van,
Egyenes, ha támaszra vársz.
Ha hibázol eltakar mindig
Az arany éltető kalász.

A búzában konkoly is terem,
Más szórja néha a magot.
Hízelgő szóval, álnok szivvel
Széjjelhintik a pipacsot.
Te majd taposol a búzában,
Hogy összegyűjtsd virágodat.
Szedhetsz pipacsot garmadával,
Érték csak a búza marad.

Aztán, ha nem lesz aratásod,
Kezed csak pipacsot talál,
Könny esővel hiába hinted,
A búza talpra már nem áll.
Ismerősöd lehet tán száz is,
De egy baráttal fel nem ér.
Olyan táplálék a barátság,
Mint éhezőnek a kenyér.

Reményeim mezején egy földbe vájt ásó. Elutasítás, ó miért jöttél át határomon? Ott álló határőr mire jó, ha jön az ár? Te zúgó habok közt behajóztál, s mosolyom száraz farönkként csapódott partnak. Valahol boldogságot aratnak, itt kiázott mederben csak csupasz magon matatnak. S, ha e föld volt is művelhető, most a sok száz hold csak madáretető. E tető csak feledhető emlékek tárházának takarója. Miért oly kevés az, ki másnak jóakarója? Bágyadt madárijesztőként húzom magam karóba, karomból kiálló tű, csak széna.
Özönvíz után lángörvény, düh az, mi földemet pusztítja, s fent gyűlő füstfelhőből nem jön csillapító eső. S ő végignézi. A hullámok sodrója, tűz csiholója.

Csak az idő képez termékeny humuszt, ott hol ezelőtt szerelem írt pusztító himnuszt. S én várok. Várok új hangra, hogy megváltást hozzon! Lelkesítsen! Művelésre bírjon!
Haragot oldó óda sózza élettelen telkem. Hangszeretetem ment meg, s nem a kábszerelmem! Búsan virágzó stróFáim növik körbe akkordpalotám. Egy-egy bund a bundám, ám nem öltöztet úgy, mint a jól csengő szinkópa. Reményeim rétjén újra lehet színpompa, boldogsággal szinkronban, ha már bánattá vált öröm nem szárad ár söpörte kövön, a sok magánnyal táplált madár nem más csak árny már, ha dühtől perzselő tűzvész végső szikrája is elvész. Ekkor lesz a föld termékeny, szorgos a rest, új hajnalba így fordul az utolsó könnyes est.

Ami nem öl meg erőssé tesz.
Ne add fel könnyen, ostobán!
Ne hidd hogy mindent elvesztettél,
néked is nyílik még virág!

Most a sors térdre kényszerített,
de harcolj hogy újra talpra állj!
Söpörd el azt aki bántott,
s szeresd ki melletted ki áll!

A bizalom törékeny érzés,
Ha megvan, észre sem veszed.
Természetes megbízni másban,
Rágondolni sem kell neked.
Bárhogy fordul az életed,
Van valakid ki egy veled.

De, egyszer pattan valami.
Kételyek gyűlnek, járnak körbe.
Tennéd félre, de bennt az agyban
A bizalom már összetörve.
Tán ok nélkül ölöd magad,
De a gyanú az ott marad.

Elaltatod érvekkel, mégis
Újra felébred, rág belül.
Ha a bizalmat elvesztetted,
Még az álom is elkerül.
Csak fekszel, s a gond körbejár,
Elkergeted, visszatalál.

Ha eltépték bizalmad szálát,
Összekötözni oly nehéz.
Ha mégis hited visszanyerted
S a kételkedés elenyész,
Őrizd, mint békéd olajágát,
Ápold a bizalom virágát.

Aki bizalmát benned látja,
Vigyázz, hogy soha meg ne bánja.

E két szó mit jelent?
Csupán multat s jelent.
Mi a különbség, érted?
Ha magyar vagy, megérzed.

Otthon vagyok én a Duna, Tisza táján,
Dunántúli lankán, Hortobágy pusztáján.
Ifjúság emléke, kis falum harangja
Az otthont idézi. Ideszáll a hangja,
Mikor képzeletben odahaza járok,
S hullanak, hullanak az akácvirágok.

Itthon vagyok én e távoli világban,
Napégett vidéken, hol hazát találtam.
Pálmafák a kertben, hibiszkusz virágzik,
A nap sugarával tenger habja játszik.
Ez az itthon, ahol családot neveltem,
Egy élet emléke ide köt már engem.

Repülnek az évek, mint a tűnő álmok,
Otthon már csak néha álmaimban járok.
Itthon vagyok én e napsütötte tájon,
Csak szép anyanyelvem hiányolom fájón.
Koptatja az idő, felejtés és közöny.,
Sokan vállat vonnak, de én megköszönöm
Azt hogy magyar nyelvem, szívedre karoltál,
Kettős életemben irányadó voltál.

"Egyedül hallgatom tenger mormolását,
Tenger habja felett futó szél zúgását."
Mikes Kelemenként írok, egyre írok,
Szép magyar szavakkal telnek a papírok,
De én nem levélben öntöm a szívem ki,
Verset írok, pedig nem olvassa senki.
Őrzöm a magyar szót e kincsesládába,
Néha előveszem s könnyem hullik rája.