Egy régi utcán akác virágzott,
Lehullt szirmokkal a szellő játszott.
Három kisleány futott a fényben,
Selyemruhájuk lebbent a szélben.

Kék ruhás lányok mi voltunk hárman.
Nevetve, vígan mentünk a nyárban.
Gondtalan napok, fiatal évek,
Előttünk állt a nagybetűs ÉLET.

Édes remények, szerelmes álmok,
Elszálltok-e, vagy valóra váltok?
Találgattuk, hogy meddig kell várni,
Eljön e majd a mese királyfi?

Hittünk csodában, hittünk a mában,
S széjjelszóródtunk a nagyvilágban.
Szép volt az élet, tettük mi kellett,
Elfért a gond is a boldogság mellett.

Az emlékek néha még visszajárnak:
Vajon az álmok valóra váltak?
Család és munka, öröm és bánat.
Mi más az élet? Csak ebből állhat.

Most már lejárnak sorban az évek,
Kinek keveset, vagy többet mérnek.
Egyikünk már az út végét járja,
S lassan majd mi is megyünk utána.

Kék selyem ruhás egykori lányok,
Elfújja a szél az akácvirágot.

Magamba zártam a jelen idő ólom súlyát
árnyékom holdkorongot rajzol a porban
itt élek én is veletek s néha néha talán még
boldog is voltam, elolvadt napjaim füstje
egy új életnek futára tán,és ha lehunyom szemem
álommá szelídül a zord valóság.
Rejtőzik egy ritka fény a virágok levelén
amelyet nem értek, benne pihen álmodik
a lélek, formátlan feszül benne a jóság
végtelenje, és tükrözi nyári vizek csillagos
éjét csokorba kötve az Atyaistennek.

Búcsúztatjuk az év végét,
Az Úr 2000-ik évét.
Talán a sors vétkes ebben,
Évről évre kevesebben.

Én is bennt járok már mélyen
Az életem erdejében.
Az út végét nem kutatom,
Meddig érek? Nem tudhatom.

Életerdő, gyermekévek,
Nyírfácskák közt mendegélek.
Akácerdő, fehér álom
Lengi körül ifjúságom.

Jegenyék közt könnyű menni,
Egyenes út, nem fáj semmi.
Szomorúfűz utam állta,
Sűrű könnyem hullott rája.

Most már, tölgyek közé érek.
El-el fogynak az ösvények.
Sötét erdő,.. reccsenő ág,
Itt ott tisztás, pár vadvirág.

Életemnek rengetegje,
Mégis szép volt az út benne.
Akár fénybe, akár sárba,
Elhozott egy új világba,
A harmadik évezredbe.

Új sírok, koszorúk
Virágok csokorba.
Akik köztünk éltek,
Akiket szerettünk
Elköltöznek sorba.

Őszi levélhullás
Életünk estéje.
Egyre hull a levél,
Elsiratunk egyet,
Új hull a helyébe.

Sokszor felidézzük
Emlékeink sorát,.
Hosszú körmenetben
Jönnek kedveseink:
Szülő, rokon, barát.

Szívünkre szorítjuk
Gondolatban őket,
Aztán fájó szivvel
Útjukra bocsájtjuk
A ködbe veszőket.

Telnek a temetők,
Lobognak a mécsek.
Itt a naplemente?
Körmenetben állunk,
Halkulnak a léptek.

Ha kézbe veszek egy könyvet,
Ugy érzem , rögtön könnyebb,
A gond is messze száll,
Kezem végig simítja,
Aztán mohón kinyitja,
Mert nem tud várni már.
A könyv lassan nyíló virág,
Színes, rejtelmes új világ.

Elém tárulhat sok titok,
A tudás, amit áhitok.
A könyv mindig megértő.
Ezerarcú az ismeret,
Meg kell ragadni míg lehet,
Tanulni sohsem késő.
A könyv egy csodás kincsesláda,
Ki mit keres azt megtalálja.

Régmúlt idő, történelem.
Elmerülni a végtelen
Időknek gyors futásán.
Néha, a téma képzelet;
Jövőben járó képeket
Hoz gondolatok szárnyán.
Betűk sorát ha olvasom,
Mint gyöngyszemek a gyöngysoron.

Szeretem a költészetet.
Megdobogtatja szívemet
A sok verses talány.
A rímek dalolnak, élnek
Táncolnak és zenélnek,
Ennél szebb nincs talán.
A vers lelkét ha megtalálom,
Elandalít mint édes álom.

Ahány könyv, annyi új varázslat.
Ha olvasol, benned szétárad
A szavak bársonya.
A könyv olyan mint jóbarát,
Szeresd, tiszteld minden sorát,
Nem csalódhatsz soha.
Megnyugvást, békét, és örömet ád.
Könyv nélkül üres lenne a világ.