Elállt az eső
Kitisztult az ég alja
Felhő már nem takarja
Nehezebb lett fáknak lombja
Eső azt jól megmosta
Csillog a víz most rajta
Kisüt a Nap meleget ad
Felszárad lassan minden
Így lesz majd rendben
Rázza tollát a galamb
Megszárítja majd a Nap

Kőröz a fecske szeli útját
Pocsolyában veréb ugrál
Süt a Nap hét ágra már
Pillangó is boldogan száll
Szivárványtól színes a világ
Réten sok gyönyörű virág
Ellepi őket méhek raja
Viszik a virágport haza
Megindul az élet eső után
Örül Bundás ki szalad
Kerget egy másik kutyát

Csillogó vízcsepp hull alá
Megszépül az élet rózsák udvarán
Násztáncot jár a gólya
Éppen párjához guggolva
Pezseg az élet a fűszálak között
Dolgozik hangya,tücsök,sáska
És a kis Katica bogárka
Kinek szép piros pöttyös a ruhája
Tűző napban izzik
Galagonya virágja
Zajlik az élet
Természet lágy ölén

Csillog a víz tükre a Naptól
Apró kis halaktól
Tükrét vízipókok száza
Szántja gyorsan cikázva
Folyik az élet nem siet
Rohanni néki nem lehet
Zöld fakorona lombján
Turbékoló galamb pár
Az idő meg nem áll

Miért nem tiszavirágnak születtem,
Hogy a szerelemnek adjam életem,
Hogy ne legyen idő a fájdalomra,
Amit a szerelem szül a világra.

Miért nem tiszavirágnak születtem,
Hogy szerelem legyen minden percemben,
Hogy meg ne értsem a fájdalmas véget,
Mert veled én nem lehetek eleget.

Miért nem tiszavirágnak születtem,
Hogy majd halál legyen a menedékem,
Hogy ne kelljen ezt megélnem:
Elhagysz engem,kedvesem.

Te adtál életet nekem,
Velem vívtad a harcot.
Mikor a kínod elcsitult,
Az ajkad mosolyra simult
S láttál egy síró arcot.

Igy jöttem a világra én,
Indult a közös élet.
Nálad volt puha otthonom,
de felnőttem s egy szép napon
Elhagytalak téged.

Éltük a magunk életét
Egymástól messze , távol.
Megirtunk sok sok levelet,
S a köztünk lévő szeretet
Uj utakat kovácsolt.

Igy lett, hogy élted alkonyán
A világ másik oldalán
Csendes napjaid éled,

Most én fogom a kezedet
Vezetlek, óvom léptedet,
Amig csak tart az élet.

Szeretnék már másfelé nézni,
De szemem vonzza ez a kép.
Szeretnék végre megnyugodni,
Hogy engedjen fel már a jég.
Nézem az arcod. Mosolyogsz rám,
Szemed vidáman rám tekint.
Mintha jósként jövőbe látnál
Törékeny ujjad búcsút int.
A szívem elszorul megint.

Ha az ókorban éltél volna,
S viselsz tógát és bőrsarut,
Megvívtál volna Góliáttal,
Vagy Lehelként döngetsz kaput.
Átkelsz a hegyen Hannibállal,
Felfedezed Amerikát.
Senki szigetén kincset lelsz és
Legyőzöd a spanyol bikát.
Megnyertél volna száz csatát.

De te az újkorban születtél.
Jetek hasítják az eget.
Computer volt a te világod,
És popzene az életed.
Mégis, lehettél volna győztes,
Tudós, tűzoltó, vagy tanár,
Vagy mérnök apád nyomdokán,
Ha nem lett volna lehetetlen,
A kis fehér port tenyeredben
Legyőzni egy nap hajnalán?

S így: Emlék lettél Unokám.

Jó szeretni.
Mikor átfog az odaadó érzés,
Mikor viszont szeretnek,
Mikor a lelked csordultig teli ,
Hát szeress.
Te leszel a legkülönb a világon.
Add át szíved. Szeress.

Még jobb gyűlölni.
Mikor a szíved düh markolja,
Mikor vérig sértettek,
Mikor a lelked tehetetlen,
Hát gyűlölj.
Talán kevésbé becsülöd önmagad,
De könnyebb lesz. Hát gyűlölj.

CS.I. 1997