Az erő, mely, ha néha enyhül,
Ha néha mégis elgyengül,
Akkor se hagyd el magad
Mert küzdeni kell,- hogy légy szabad!

Hagyd el a régi rosszat,
Hogy többet soha ne okozza
Fájdalmad velejét!

Engedd el hát, ne figyelj rá
Legyél mindig jó és vidám!
Hagyd a bút a búsba,
Hogy téged soha ne kössön gúzsba!

Örülj hát, minden apró jónak!
Örülj, hogy fetrenghetsz a hóba!
Vagy, ahogy láthatod a nap sugarát
Érezheted a föld talaját.

Engedd, hogy segítő kéz elérjen!
Légy vidám hogy ezt megtette!
Felrázott és felemelt
S ezt mind igénybe vehetted!

Keresd meg magadban a jót
S engedd látatni a valót
Mutasd meg ki is vagy igazán
Engedd, hogy megismerjen a világ!

S ezek után légy büszke magadra
Hogy igen is, amit akartam
Küzdelem,- s annyi idő után
Bármit elérhetsz, amit akarsz igazán!

Sokfélék vagyunk, olyan különbözők,
éljük a múltunkat, s a már szebb jövőt.
A Ma-ra már régen elfogyott az erőnk,
elveszett a Most, ezért nincs rá időnk.

A pillanat öröme már nem létezik!
Mi volt, s mi lesz majd? Az ész ábrándozik.
Küszködünk, harcolunk, nem a Ma-t éljük,
a Most-ot a múltra, s jövőre cseréljük.

Nem vesszük észre az \\'apró\\' csodákat,
szivárványt az égen, s az égig érő fákat.
Elszalad mellettünk ez a rövid élet,
Köd borítja már lelkünkben a szépet.

Testünk és lelkünk egy új napra vár,
lelkünkben még ott él a reménysugár.
Felejtsük a múltat, hagyjuk a jövőt,
adjuk a Ma-nak a testi, lelki erőt.

Éljünk a jelenben, igaz szeretetben,
fürdessük egymást a tiszta Égi Fényben.

Tudod mi a bánat?
ELMONDOM HÁT NEKED.
SZERETNI VALAKIT KI NEM SZERET TÉGED.
MEGALÁZVA ÍRNI KÖNYÖRGŐ LEVELET. SZÍVDOBOGVA VÁRNI S NEM JÖN RÁ FELELET.
HIDEG BÚCSÚZÁSKOR EGY CSÓKOT KÓDULNI, MÁSSAL LÁTNI MEG ŐT. S UTÁNA FORDULNI. KACAGNI VIDÁMAN HAZUG LEMONDÁSAL ÉS HAZAMENNI SÍRVA KÖNNYES ZOKOGÁSSAL!

Kértem az Istent boldogságért
Soha nem múló vidámságért
Kértem már az éj sötétjét
Izzó nap bölcs fényességét
Szelek csattogó korbácsát
Szellők vigadó románcát.

Mikor már a hitem veszni látszott
Minden reményem halni vágyott
Egy angyal szárnyalt az égen
Zöld föld felett meseszépen
Bíbor fény tavába állva
Fekete magányba várva.

Hajnalpír zuhant messzeségre
Bársonyt borít égi szépségre
De nap utolsó fényében
Egy mosoly kíséretében
Szívét vígan tárta elém.
Most őrzöm szerelmes felét.


(Egy a P Mobil - Zöld, bíbor, és fekete ihlette szerelem emlékére.)

Bimbózó virágok nyílnak a réten
Víg kis madárkák szavalnak szépen
Szivárvány játszik fenn az égen
Napsugárból szőtt gyönyörű fényben
Új szerelem szárnyal a sebes szélben
Bús bánatot hagyva a messzeségben
Kérlek engem, engem kerülj el
Ne kínozz, kerülj messzire el
Fájó szívem vak sötét völgyében
Dühöngve tomboló tél idejében
Itt nincs helye friss bimbózó virágnak
Itt nincs helye csalfa vidámságnak
Most magány szele szabja testem
Mivel szerelem bűnébe estem
Ezen tüzes szablyákkal forgó szelek
És a hosszú magányos rideg telek
Ronggyá tépték én lángoló szívem
Szerelmem miattad lett vétkem
Igen te miattad ifjú Tavasz
Újabb szerelmekkel tovább ne hamvassz
Bőven elég volt egy, a szörnyű véghez
Így kérlek, mint haldokló kegyelmez!
Ne ölelj szép szerelmes széllel!
Ne vakíts engem szikrázó fénnyel
Nem kérek illatos virágaidból
Kímélj meg kis madárkák víg zajától
Ízleltem már keserű szerelmed
Nekem elég volt add kegyelmed.