Kértem az Istent boldogságért
Soha nem múló vidámságért
Kértem már az éj sötétjét
Izzó nap bölcs fényességét
Szelek csattogó korbácsát
Szellők vigadó románcát.

Mikor már a hitem veszni látszott
Minden reményem halni vágyott
Egy angyal szárnyalt az égen
Zöld föld felett meseszépen
Bíbor fény tavába állva
Fekete magányba várva.

Hajnalpír zuhant messzeségre
Bársonyt borít égi szépségre
De nap utolsó fényében
Egy mosoly kíséretében
Szívét vígan tárta elém.
Most őrzöm szerelmes felét.


(Egy a P Mobil - Zöld, bíbor, és fekete ihlette szerelem emlékére.)

Bimbózó virágok nyílnak a réten
Víg kis madárkák szavalnak szépen
Szivárvány játszik fenn az égen
Napsugárból szőtt gyönyörű fényben
Új szerelem szárnyal a sebes szélben
Bús bánatot hagyva a messzeségben
Kérlek engem, engem kerülj el
Ne kínozz, kerülj messzire el
Fájó szívem vak sötét völgyében
Dühöngve tomboló tél idejében
Itt nincs helye friss bimbózó virágnak
Itt nincs helye csalfa vidámságnak
Most magány szele szabja testem
Mivel szerelem bűnébe estem
Ezen tüzes szablyákkal forgó szelek
És a hosszú magányos rideg telek
Ronggyá tépték én lángoló szívem
Szerelmem miattad lett vétkem
Igen te miattad ifjú Tavasz
Újabb szerelmekkel tovább ne hamvassz
Bőven elég volt egy, a szörnyű véghez
Így kérlek, mint haldokló kegyelmez!
Ne ölelj szép szerelmes széllel!
Ne vakíts engem szikrázó fénnyel
Nem kérek illatos virágaidból
Kímélj meg kis madárkák víg zajától
Ízleltem már keserű szerelmed
Nekem elég volt add kegyelmed.

Zörgő motorral beáll az 55-ös
rozzant Ikarus-felszállás, a hűvös
őszi szél után jóleső meleg fogad,
siess már, ülj le, meg ne üsd magad,
veszekedés, lárma, elhelyezkedünk.
Az úton Pestig beszélgetünk.
Osztyapenkó, hidak, Országház. Kiszállás
fürgén, délelőtt gyárlátogatás:
feketén málló falak mögött dübörgő
géphalmaz, daru emel, csörlő
feszül, tovább megyünk, második emelet:
szorgos kezek milliós gépeket
bűvölnek, kimért, pontos mozdulatokkal,
kék köpenyes gesztikuláló tagokkal
magyaráz. Kiérünk, végre friss levegő!
Délután Halászbástya unalomig,
utána futás a pályaudvarig,
hogy el ne késsünk, mert itt kapjuk
a jegyeket,? este varieté ? tudjuk
hol van, nem késünk el, jók leszünk!
? Nyugati, érkezési oldal, munkások,
kusza tömeg. A lány vonatok
füstjét nézi-én Őt.
Hátranéz, mosolyog, rőt
hajával szél játszik,
beszélgetünk. Nem látszik
rajta hogy,?intézetis?.
Tetszel nekem mondom, nevet,
utálja a rendőröket
és tud egy helyet,
hol ketten lehetünk.
Kéz a kézben megyünk,
búcsúzunk a varieté előtt,
osztálytársak dühödt
képpel meresztik szemüket,
majd kamasz ösztönüket
nehezen elfojtva bemennek,
s közben gyűlölnek,
mert nekik nem sikerült.
Varieté, vidámság, feledünk
mindent, futunk a busz felé.
Hűvös őszi szél után jóleső meleg fogad,
siess már, ülj le, meg ne üsd magad,
veszekedés, lárma, elhelyezkedünk,
hazafelé már nem beszélgetünk.
Jó lenne aludni most!

1974. 10. 15.

MENNYBŐL AZ ANGYAL – MENJ SIETVE
Az üszkös, fagyos Budapestre.
Oda, ahol az orosz tankok
Között hallgatnak a harangok.
Ahol nem csillog a karácsony.
Nincsen aranydió a fákon,
Nincs más, csak fagy, didergés, éhség.
Mondd el nekik, úgy, hogy megértsék.
Szólj hangosan az éjszakából:
Angyal, vigyél hírt a csodáról.

Csattogtasd szaporán a szárnyad,
Repülj, suhogj, mert nagyon várnak.
Ne beszélj nekik a világról,
Ahol most gyertyafény világol,
Meleg házakban terül asztal,
A pap ékes szóval vigasztal,
Selyempapír zizeg, ajándék,
Bölcs szó fontolgat, okos szándék.
Csillagszóró villog a fákról:
Angyal, te beszélj a csodáról.

Mondd el, mert ez világ csodája:
Egy szegény nép karácsonyfája
A Csendes Éjben égni kezdett –
És sokan vetnek most keresztet.
Földrészek népe nézi, nézi,
Egyik érti, másik nem érti.
Fejük csóválják, sok ez, soknak.
Imádkoznak vagy iszonyodnak,
Mert más lóg a fán, nem cukorkák:
Népek Krisztusa, Magyarország.

És elmegy sok ember előtte:
A Katona, ki szíven döfte,
A Farizeus, ki eladta,
Aki háromszor megtagadta.
Vele mártott kezet a tálba,
Harminc ezüstpénzért kínálta
S amíg gyalázta, verte, szidta:
Testét ette és vérét itta –
Most áll és bámul a sok ember,
De szólni Hozzá senki nem mer.

Mert Ő sem szól már, nem is vádol,
Néz, mint Krisztus a keresztfáról.
Különös ez a karácsonyfa,
Ördög hozta, vagy Angyal hozta –
Kik köntösére kockát vetnek,
Nem tudják, mit is cselekesznek,
Csak orrontják, nyínak, gyanítják
Ennek az éjszakának a titkát,
Mert ez nagyon furcsa karácsony:
A magyar nép lóg most a fákon.

És a világ beszél csodáról,
Papok papolnak bátorságról.
Az államférfi parentálja,
Megáldja a szentséges pápa.
És minden rendű népek, rendek
Kérdik, hogy ez mivégre kellett.
Mért nem pusztult ki, ahogy kérték?
Mért nem várta csendben a végét?
Miért, hogy meghasadt az égbolt,
Mert egy nép azt mondta: „Elég volt.”

Nem érti ezt az a sok ember,
Mi áradt itt meg, mint a tenger?
Miért remegtek világrendek?
Egy nép kiáltott. Aztán csend lett.
De most sokan kérdik: mi történt?
Ki tett itt csontból, húsból törvényt?
És kérdik, egyre többen kérdik,
Hebegve, mert végképp nem értik –
Ők, akik örökségbe kapták –:
Ilyen nagy dolog a Szabadság?

Angyal, vidd meg a hírt az égből,
Mindig új élet lesz a vérből.
Találkoztak ők már néhányszor
– A költő, a szamár, s a pásztor –
Az alomban, a jászol mellett,
Ha az Élet elevent ellett,
A Csodát most is ők vigyázzák,
Leheletükkel állnak strázsát,
Mert Csillag ég, hasad a hajnal,
Mondd meg nekik, –
mennyből az angyal

Tűnt távolába messze századoknak
Ó vidd Költészet vágyó lelkemet! . . .
. . . Haragos lánggal távol fellobognak
Mint feltüremlő sűrű fellegek:
Vitézség, ármány . . . Vad mének doboknak . . .
Egy gyönge nőszív félve megremeg,
Mint kis virág, ha büszke ősi tölgyek
Vihar szelén fölötte összetörnek.

Rejtelmes árnya rég letűnt időnek
Ó tárd ki nékem, tárd ki titkaid! . . .
. . . Tódulva ím rajban lelkemre törnek
Ifjúkorom bűbájos álmaid!
Mély ködből árnyak imbolyogva jönnek,
Fény gyúl előttem, káprázat vakít,
Suhan felém és testet ölt az álom,
S amit idéztem, most döbbenve látom . . .

. . . Tud-é hevülni alkotó erőre,
Olvadni dallá látó ihletem?
Bűvös fonálból homlokodra sző-e
Örök nevet ó hősöm, énekem?
Vagy amíg bátor ívben száll előre
Tán megtör éltem fájó végzeten? . . .
Suhog, suhog, az évek szárnycsapása,
Gyérül a fény és nő az este árnya . . .

Való világom elmerül homályba,
Szívemre szender igézőn borul:
Egy másik lét magát fénylőn kitárja . . .
Mit láttam eddig éjre alkonyul.
Bolyong lelkem mesék tűnt távolába',
Lezárt ajkamra csengő dal tolul,
S egy hősi élet fényét issza lelkem . . .
A látomást, Sors, hagyd megéneklem!