Szeretnék már másfelé nézni,
De szemem vonzza ez a kép.
Szeretnék végre megnyugodni,
Hogy engedjen fel már a jég.
Nézem az arcod. Mosolyogsz rám,
Szemed vidáman rám tekint.
Mintha jósként jövőbe látnál
Törékeny ujjad búcsút int.
A szívem elszorul megint.

Ha az ókorban éltél volna,
S viselsz tógát és bőrsarut,
Megvívtál volna Góliáttal,
Vagy Lehelként döngetsz kaput.
Átkelsz a hegyen Hannibállal,
Felfedezed Amerikát.
Senki szigetén kincset lelsz és
Legyőzöd a spanyol bikát.
Megnyertél volna száz csatát.

De te az újkorban születtél.
Jetek hasítják az eget.
Computer volt a te világod,
És popzene az életed.
Mégis, lehettél volna győztes,
Tudós, tűzoltó, vagy tanár,
Vagy mérnök apád nyomdokán,
Ha nem lett volna lehetetlen,
A kis fehér port tenyeredben
Legyőzni egy nap hajnalán?

S így: Emlék lettél Unokám.

Végtelen mezőben komor embertömeg.
Asszonyok, férfiak, fiatal és öreg.
Hatalmas áradat szótlan szempártenger.
Jobb sorsra érdemes több milliárd ember.
Eljöttek, itt vannak. Az okát ki tudja.
Válaszként; nehezül a csend ólomsúlya.
Középen csupasz kör, karéjba azt állják.
Ahogy a nézők az előadást várják.
Alázattal teli szent visszafogottság.
Itt valami készül- szinte bizonyosság.

Hatalmas dörrenés törte meg a csendet.
A porond izzani, púposodni kezdett.
Rövid hatásszünet, majd alakot öltött:
A kör közepében megjelent az ördög.
Újabb dörej hallik, gyomorba markoló.
Az égbolt kigyullad, alján egy tűzgolyó.
Aláereszkedik, szelídül, földet ér.
A fényliftajtóból előlép a tündér.
Pillantáscseréjük néma vérszerződés.
Ugyanazért jöttek: A földet megmentsék.
A legördögibb ördög, s a legtündérebb tündér
Nekilátott helyrehozni sok évszázad bűnét.
Minden helyrekerül, nekik ez apróság.
Varázs ellen nem ellenszer a gyarlóság.
Epilógvillanás, s eltűnt a jelenés.
A bús embertenger egy néma döbbenés.
Nyugalmas békesség szállta meg a földet.
Életkedv töltött meg több milliárd lelket.
E perctől számítva már törvényerejű:
Az ember-fogalom csak csupa nagybetű.

Éppen erre járó titkos idegen.
Te, ki áthajózol évezredeken.
Láttál-e már ilyet útjaid során?
Épült már göröngyből buja kánaán?
Ugye jösz még erre, érdekel jövőnk?
Mi lesz ha már nem lesz bűvös jótevőnk?
Megéri vajon az épp hozzánk szabott
Bolygóhajékunk a jövő századot?

Tényleg nyolc éve volt már öreg iskolám,
mikor kapudon beléptem először én ?
Majd segítő kezeket nyújtott sok tanár,
hisz ők is itt kezdték még annak idején.

Mennyi szépet tanultam az évek alatt,
s milyen rövid így utólag ez a nyolc év!
Bár elmúlt már, mégis örökre meg marad
felidézem majd a múltra emlékezvén .

Nyolc éve érkeztem remegő kezekkel
és most nyolc év után búcsúzom s elmegyek.
Tanáraimnak mindenért köszönettel
e remegő kézzel visszaintegetek!

Mért bántjuk egymást? Hisz annyira szeretlek!
Lehoznék néked minden csillagot!
Nélküled üres, és sivár minden este
nélküled én már levegőt sem kapok!

Mért bántjuk egymást? Hisz oly rövid az élet!
Addig szeressünk ameddig lehet!
Hisz ki tudja még hogy mit hoz a holnap,
meddig őrizhetem a lépteidet?

Meddig láthatom a bimbódzó rózsát
ahogyan épp a szirmát bontja szét?
Meddig láthatom a felkelő nap fényét
hisz az ablakomba nem süt be a fény.

Szeresük egymást, hisz oly rövid az élet!
S addig szép amíg együtt lehetünk,
hidd el: a szívünk is csak addig sugárzik
amíg önzetlenül, tisztán szeretünk!

Picinyke teste kezemben
többi élettelen tetem...
De csak nézhetem
A könny marad nekem
Fekszem
Lassan eleresztem
Hátamra nehezül újra keresztem
Marad a kérelem
Testét rongyba tekerem
Mely tartja melegen
De hiába eb-gyermek kínja, taszítja sírba.
Keserves hangjai rövid életének
Fülembe üvöltő hangként térnek
Sorstól választ hiába kérek
Fájdalmas nézése anyja szemének
Hogy kölykét senki nem menté meg
Elvette tőle őt az élet
Kérdő barna szempár tövisként szúr bele szemembe..
..miért nem tettél semmit ember Te...
Ha hatalmad tenger ...
Kicsiny jószág utolsó nyög-kérdése szakítja félbe
Miért nem lehetett a világban helyem
Miért nem bújhatott anyámhoz testem
Miért nem léphettem ki világi körbe
Miért fogad be a föld korán örökre
Miért nem lehetek játszó ebgyerek
Mit vétettem én neked ...
Hogy éltem korán elveszed
S a kis életláng kialszik
Apró test elernyed
Szép vadász mezőkön örökkön kérlelhet
S ököl be szorul ekkor a kéz
Fájdalmas szempár égre néz
S átkozza az isteni eget
Miért vette el tőle kit várt, szeretett.
Néma kínban állva
Csodára többé nem várva
Búslakodik a tehetetlen ember
Kit isten keze megver
Lázadó dühével állja ütéseit
S tűri fojtván szenvedéseit
Tekergeti újra sebeit
S vési kérdésit
Düh és harag futkos de céltalan
Nincs kit okolni, sors ha van..
Feleljen nekem
Miért teszed ezt velem?