A kertünkben eldugva
Isten tudja, hogy mióta,
Állt egy öreg, kedves, lombos,
Évszázados nagy diófa

E vén fának árnyékában
Ringott bölcsőm reggel este,
És e vén fa hűs árnyékát
Lelkem sokszor felkereste.

Egyik reggel felébredtem
Fejszecsapások zajára,
Felébredtem az öreg fa
Búcsúztató jajj szavára,

Az én öreg diófámat
Vágták, vágták fejszékkel,
S én ott álltam a sírjánál
Összetörve, sok emlékkel.

Másodéve arra jártam,
S láttam, hogy a vén fa sírján
Egy csemete nőtt ki újból
Kis levél is volt az ágán:

Mert az élőt, mert a nagyot
Kidönteni sosem lehet
Újra lesznek, újra nőnek
Élet adó zöld levelek,

Előbbinek sírhalmán
Újra fakad, újra éled,
Az a titkos szent valami
Amit úgy hívnak, hogy: "Élet" . . .

Hogy miért, azt én nem tudom,
De néha nyári éjjelen
Felébredek, és ilyenkor
Valamire emlékezem.
Akkor mikor fel fel csendül
A nagy templom harangszava,
Elgondolom a rég múltat:
Milyen jó volt akkoron még . . .
És ilyenkor lep meg annyi
Régi-régi nyári emlék
Alig alig emlékszem már
De van még egy kis fényképem,
S mikor nagyon elbúsulok
Soká sírva nézdegélem.
És én tudom, hogy ilyenkor
Sok sok ember zokog velem,
S van kinek tán fényképe sincs:
Nyár volt . . . Szép volt . . . Emlékezem . . .

Áll a csonkatorony, süt fölötte a nap,
A nap látta őtet valamikor régen,
Ezer év előtt még, s látta azt a népet,
Aki akkor műalkotást végzett rajta,
Nyolcszögletes körfalával.

S állt a torony sok századok viharával
Szemben, de az idő megrongálta őtet
S egy újabb nemzedék lebontotta félig,
És meghagyta régi műemléknek, s méltán
A jelenkor népeinek.

S most e csonkatorony példaképpen áll itt,
Beszél régi népről, s mulandóságról.
Süt fölötte a nap most is ugy, mint akkor . . .
És most ez a népség alkot új műveket
A jövendő századoknak.

S látja a nap mindig, ezt a dolgos népet,
Aki az elődök nyomán viszi tovább
Az élet menetét, s az emberi agynak
És a kéznek művét, bámulja a világ
S a nap, örök időkön át . . .

1925.

Egy csókot édes! szól a trubadur
S a lány előtt esengve porba hull.
De az remegve néz körül a parkban,
Valamit sug a lomb titokban, halkan;
Remegve és pirulva szól a lány . . .
- S ott ég az első csók az ajakán.

Egyszerre csak, hogy szemét felveti,
A régi csendes parkot nem leli.
Hoválett? Eltünt! Oh, be más itt minden,
Talán a fű, fa, lomb a régi díszben,
De mégis oly különös változás:
A levegő, az illat oly csodás!

Igy nem ragyogott soha még a nap,
Nem perzselék még igy a sugarak,
Nem ez a kert a régi álmok kertje,
Nem az a csendes ég ragyog felette,
Feje fölött nevetve leng az ág,
Ujjászületett az egész világ!

S a kis trubadur halkan, csendesen
Dalolni kezd ittas-szerelmesen;
- Dobogni kezd egy szív a mindenségben
És Afrodite, mint az ó-regékben
A napsugár hevétől, fényitől
Kikelt a tenger titkos mélyiből!

Te bűnös asszony, mit kivánsz még?
Tied volt a hamvas ifjuságom;
Tied volt elős szivverésem,
Tied volt rózsás gyermekálmom.
A kárhozatért, amit adtál
Talán a vérem szomjuhozza
Izzó ajakad, mely a csókot
Égő parázszsal viszonozza?

Nem józanodva, nem feledve,
De elhagylak, mert itt az óra.
Érzem, ha még egyszer megcsókolsz,
Nem lesz erőm e fordulóra.
Nem volna többé akaratom
Örökös kárhozatba jutnék,
Kirabolnád egészen szivem,
Örökre koldusbotra jutnék.

A te öledben kárhozat van,
Reám vár még egy boldog élet,
Valami elfelejtett zugban,
Leszek boldog, - de nem tevéled.
Valami elfelejtett zugban,
Ahol még emléked se bántson
A porba ásom arczomat, hogy
Több asszony meg ne babonázzon!