Én, e rohanó világnak rabja,
Én, egy fel nem fedett világ apja,
Én, kinek ereiben ott van az alkotás,
Miért érzem úgy, hogy a világ csak egy látomás?

Miért érzem úgy hogy engem valamire teremtettek,
Mikor én is csak egy porszem vagyok egy aprócska gépezetben?
Miért van az hogy az emberek csak látnak,
De mégsem figyelik maguk körül a tájat?

Miért van az hogy a világ mindig fejlődik,
De mégsem fog mást sem csak összedőlni?
Miért van az hogy az eszmék elgyengülnek,
Mikor testünkben egyre inkább lázad a lélek?

Miért van az hogy a világban a rossz az úr,
Mikor a jó minden rosszat eltipor
Miért mondd ó miért vagyok e világon
És miért fogok törleszteni a túlvilágon?

Mondd miért ettek a tiltott gyümölcsből
És miért nem lehettek hűségesek legbelül
Mondd meg miért nem lehet gondtalan élni
Mikor csak az lenne a kulcs hogy tudni kéne SZERETNI

Szeretni a családod aki sok mindenen átsegít
És szeretni a barátod aki lélekben megerősít
Szeretni a természetet és nem pedig megölni,
És ha azt hiszed ez megy, újra átgondolni

Hogy vajon mennyiszer hibáztál hatalmasat
És mégis felálltál és úgy döntöttél továbbhaladsz
Nem kell most sem máshogyan tenni
Csak felállni és azt mondani: ENNYI

De ez nem azt jelenti hogy egyből minden jó lesz
Csak azt hogy az életed egy fordulatot vesz
Nem lesz már soha minden olyan mint régen
De nem is baj mert ezért van az élet

Hogy mindig megújúljunk, változ
zunk és fejlődjünk
Hogy új emberek legyünk akár hányszor elesünk
És hogy miért mondom ezt mikor 'úgysem tudok semmit'
Pontosan ezért mert senki nem tud semmit.

Írta: Hunyady Levente (15 éves)

Nem tudom, miért érdekel
Sok lángelme, mit énekel.
Bolond ember, akiben nincsen kétely,
Bolondabb az, ki nem ismer félelmet!
Én tudom ez a hazugság!
Egy valami jellemez: kíváncsiság.

Nem tudom, mi is vár énrám,
Ott, hol ember sohasem járt.
Eljön az áhított Paradicsom, oly
Melyről mindenki csakis csodát papol?
S az ki romlott, embertelen,
Vajon könyörtelenül tipródik el?

Nem tudom. Mégis úgy érzem,
Elveszett magányos lényem.
S félelem uralkodik elmém felett,
Majd acél dogmám szép lassan öli meg.
Emiatt keresem helyem.
Miért tátong lyuk szerető szívemen?

Nem tudom, hallja imáim...
Bárki... S figyeli álmaim?
Lesz-e, aki segítő kezét nyújtja,
S felemel magasra, újra meg újra?
Ha kell mindig fogja kezem.
A végsőkig, s még tovább marad velem.

Nem tudom, meddig ver szívem,
És meddig kell hogy elhiggyem...
Van Isten? Oly sok szenvedés, Hiába!?
És lesz-e ki megbocsátja hibámat,
Mikor lehunyom a szemem...
Mikor örökre lehunyom a szemem.

Látod, mit szemed nem lát?
Tán,
Érzed mit szíved sem érez?
Tán,
Tudod mit agyad sem tud?
Sok,tökéletes kérdés
Érzékeny,mély,olykor fájó
De mégis valamiért oly tökéletes kérdések.
Válaszokat keresvén és rajövén arra,
hogy néha sem szemed nem látja
sem szíved nem érzi
sem agyad sem tudja
Amit te látni,érezni,tudni szeretnél.
Valami tökéletlenség de valami
ami közben mégis tökéletes.
Ne keresd tovább válaszaid,
csak
hagyd magad elveszni,a
Tökéletes Tökéletlenségben.

Anya meglepett egy csokival;
ott volt a tányérom mellett.
Szerettem volna azonnal kibontani.
Anya mosolygott,
de szeme szigorúan nézett.
Tudtam, előbb meg kell ennem a krumplis tésztát.
Nem is éreztem az ízét,
csak kanalaztam... egyik falat a másik után.
Elfogyott!
Kezembe fogtam a csokimat,
és mint aki éhhalál szélén áll,
úgy tömtem magamba.
Ó, hogy milyen finom volt!
Édes, selymes, és a nyelvemen szétkenődött!
Majd véget ért a csoda, mind megettem.
Csokimnak nyomai csak ujjaim begyén látszódtak.
Anya odahajolt, és apró puszival
egy pici csokimaszatot eltüntetett az ujjamról.
Ekkor jutott eszembe:
Meg se kínáltam őt!
Ránéztem az arcára, a csillogó szemére,
és a gyomromban valami fájó szorítást éreztem.
Észrevehette, mert magához ölelt,
és én szipogva súgtam neki:
Anya, ne haragudj, amiért nem adtam belőle.
Ígérem, ha lesz pénzem, veszek neked
egy nagy táblával, piros szalaggal átkötve!
Ő még jobban magához húzott.
Éreztem azt a biztonságot adó illatot és meleget,
amit csak az ő közelsége adhat.
Nem mertem felnézni,
mert hallottam légzésén, hogy sír.
Majd leguggolt hozzám, és
könnyeit letörölve mondta:
Nekem te vagy a csokoládé!
A legszebb piros szalagos csoki a világon!
Azóta őrzöm annak a csokinak a papírját,
s oly sok év eltelt már,
hogy megszámolni se tudom,
mennyi csokit ajándékoztam anyunak.
Ma újra vettem egyet,
piros szalaggal átkötöttem,
és odaálltam a sírjához:
Anya látod, hoztam neked csokit!
Leteszem a koszorúja mellé,
megcsókolom azt a régi, gyűrött csokipapírt,
és sírok...
annyira hiányzik az illata, melegsége...
annyira szeretnék adni neki a csokimból!

Olyan csodás pillanat volt, mikor kezem megfogtad. Hirtelen éreztem valami újat, s ez nem csupán véletlen, hisz ilyet még sosem éreztem. Át öleltél szorosan, s némán. Mert nekünk is jár a boldogság! Amit már réges-rég vártunk. Hiszen ez volt minden álmunk.