Idő 
Értékelés 
Értékelés Poéta a lövészárokban…
Hómezők fény-káváját nézegetem kint az őrségben,
Szeretnék még majd, létet beteljesíteni egészben…
Így éjfél után már, könnyen veszek mindent… legényesen!
Csizmám ócska bélése rég elkopott,
Annyit sem ér már, mint egy ingyen kokott!
Eszembe jutott, hogy otthon írtam én verseket,
Egy nagyobb kockás füzetbe, régebben tele lett…
Precíz, német géppisztolyomat közben megnézem,
Harmincegy fok itt a mínusz, lehet, hogy most végem?
Ha orosz támad, reggelre már fagyott a létem.
Hiába van nagyszerű fegyverem,
Itt minden, olyan, mint a jégverem,
Befagyott, töltényt ki nem lőhetem…
Bárhogy éltem, vagy álltam, itt vagyok, rosszkor voltam rossz helyen,
Ilyen szép hómezőt, sohse láttam, szemben a Don-kehelyben…
Az időm, bűvös álmokkal megveszteget,
Ígéri, látok én még sötét fényeket...
Hó, reggelig, majd nem vakít el legyeket…
Itt az egész század arcán gyűlnek a mosolytalan szarkalábak,
Ha erősek lennénk, szabadulásból nekimennénk a muszkának…
De lángol itt minden, lángol a hó, életünket adjuk… hazának?
Itt a háborúban, vége mindennek? Már nem lövünk ki golyókat?
Itt, őrségben, olyan nagy a hideg, nem gyúrhatok én hógolyókat…
Valaki még beállna közénk, harcban énekelhetné nótánkat.
Hát… miért érzem úgy, hogy az életem a végét járja?
Idehoztak mindenkit, bele, robbanó-pusztulásba.
Nem szeretném, ha a családom szemfedő alatt látna…
A hideg idő vasmarokkal mar az arcunkba,
Innen, már nem sokan megyünk vissza a hazánkba!
Majd lefagy a lábam, dúdolgatok, lövészárok szélén élek…
Most itt én vagyok, így mindenki helyett, nagyon rettegve félek.
Szarkaláb árkát, kitöltötte a lélegzet-pára, ahogy odafagyott,
Szemöldökömről, a lógó jégcsapok vége már régen arcomba csapott…
Ha gyújtógránáttal lőnek minket, akkor lángol a hó, a mindenség is,
Piciny lelkem nagyon törékeny, halkan imádkozok, segít talán mégis…
Én is lőttem már az oroszokra, feloldozás nincs, további lét… fétis!
Itt a hóban és kemény fagyban
Benne a jég-lövészárokban,
Senki nem vagyok én már, vagy ha mégis,
Félrenéz mindenki, köztük még én is!
Akár innen is hazasétálnék, ha lehetne,
Közben meg valami vers juthatna az eszembe…
Otthon nyitnék verseknek, egy új kockás füzetet,
Sorokban írnám bele új gondolatmenetet.
Már annyira kihűltem, hogy magamon nevetve, vitustáncot járok,
A meleg mocsári vizet élvezve, álmomban többször is ott járok…
Látom, közelednek fehér-álcaruhás alakok,
Majd’ marokra fogom a fegyverem és odacsapok…
Toporogva táncolok tovább, mert a hideg ömlik rám a sztyeppéről,
Álom mocsaram is lángol, ahogy lőnek rám, rejtőzve, fehérségből.
Nem értem, miért nem találnak el, tán' emberbaráti kíméletből?
Lehet, hogy tudják, otthon én poéta vagyok?
Itt is, de, a lelkem-szívemben megszakadok…
Úgysem jó a fegyverem, itt már nem harcolok…
Előre tolt állásban csonttá fagyva, teljesen egyedül vagyok,
Mint mondtam, nem jó már a fegyverem, befagyott, már nem harcolhatok...
Még élek a hó hátán, de, lehet, hogy reggelre fagy-szobor vagyok?
Már nehéz ágyúk is lőnek, lángol a hó és hátul a fedezék,
Most vagyok rossz időben, rossz helyen, nagyon is peches ember levék…
Madárcsicsergést én már nem fogok hallani,
Kockás-füzetembe, ki fog verset faragni?
Itt nem maradhatok, a hideg annyira fáj,
Jó lenne, ha még egyszer, nem lángolna a táj.
Fiatal, poétalelkem... orosz mennybe száll?
Én nem jöttem, hoztak! A halál, engem kaszál?
*
Nézem az álcaruhásokat és mennek visszafelé,
A lelkem már tudja? Már ujjong, helyét szinte nem lelé.
Ha nem váltanak le, itt megfagyok, vagy tán' még írhatok?
Lehet, hogy megmentenek engem, a háborús angyalok?
Toporgok folyvást, fázón, lehunyott szemmel,
Világra gondolok, nagy-nagy szeretettel,
Vár otthon a családom, talán még majd, megölelhetem őket?
Én már gondolatban ölelem angyalokat, mint megmentőket!
Imát is mormolok az éjkirálynő felé,
Már csend van, minek a zaja helyét nem lelé.
Hold csak nézve bámul és süt le ránk,
Tán’ sajnálja, hogy vékony a ruhánk.
Lelkem szinte már násztáncot jár,
Lehet, leszek öreg is, immár…
A jéghideg nyugalmam csendje átjárja a poétalelkem,
Már nem a szomorúság, a remény, ami veszettül dúl bennem.
A saját kis-csillagom kialvóban lévő fénye,
Jó erősen belemar, az égnek vaksötétjébe…
Vecsés, 2016. szeptember 11. – Kustra Ferenc József – íródott: történelmi visszaemlékezésként és az ottveszett katonáinkra!
Hómezők fény-káváját nézegetem kint az őrségben,
Szeretnék még majd, létet beteljesíteni egészben…
Így éjfél után már, könnyen veszek mindent… legényesen!
Csizmám ócska bélése rég elkopott,
Annyit sem ér már, mint egy ingyen kokott!
Eszembe jutott, hogy otthon írtam én verseket,
Egy nagyobb kockás füzetbe, régebben tele lett…
Precíz, német géppisztolyomat közben megnézem,
Harmincegy fok itt a mínusz, lehet, hogy most végem?
Ha orosz támad, reggelre már fagyott a létem.
Hiába van nagyszerű fegyverem,
Itt minden, olyan, mint a jégverem,
Befagyott, töltényt ki nem lőhetem…
Bárhogy éltem, vagy álltam, itt vagyok, rosszkor voltam rossz helyen,
Ilyen szép hómezőt, sohse láttam, szemben a Don-kehelyben…
Az időm, bűvös álmokkal megveszteget,
Ígéri, látok én még sötét fényeket...
Hó, reggelig, majd nem vakít el legyeket…
Itt az egész század arcán gyűlnek a mosolytalan szarkalábak,
Ha erősek lennénk, szabadulásból nekimennénk a muszkának…
De lángol itt minden, lángol a hó, életünket adjuk… hazának?
Itt a háborúban, vége mindennek? Már nem lövünk ki golyókat?
Itt, őrségben, olyan nagy a hideg, nem gyúrhatok én hógolyókat…
Valaki még beállna közénk, harcban énekelhetné nótánkat.
Hát… miért érzem úgy, hogy az életem a végét járja?
Idehoztak mindenkit, bele, robbanó-pusztulásba.
Nem szeretném, ha a családom szemfedő alatt látna…
A hideg idő vasmarokkal mar az arcunkba,
Innen, már nem sokan megyünk vissza a hazánkba!
Majd lefagy a lábam, dúdolgatok, lövészárok szélén élek…
Most itt én vagyok, így mindenki helyett, nagyon rettegve félek.
Szarkaláb árkát, kitöltötte a lélegzet-pára, ahogy odafagyott,
Szemöldökömről, a lógó jégcsapok vége már régen arcomba csapott…
Ha gyújtógránáttal lőnek minket, akkor lángol a hó, a mindenség is,
Piciny lelkem nagyon törékeny, halkan imádkozok, segít talán mégis…
Én is lőttem már az oroszokra, feloldozás nincs, további lét… fétis!
Itt a hóban és kemény fagyban
Benne a jég-lövészárokban,
Senki nem vagyok én már, vagy ha mégis,
Félrenéz mindenki, köztük még én is!
Akár innen is hazasétálnék, ha lehetne,
Közben meg valami vers juthatna az eszembe…
Otthon nyitnék verseknek, egy új kockás füzetet,
Sorokban írnám bele új gondolatmenetet.
Már annyira kihűltem, hogy magamon nevetve, vitustáncot járok,
A meleg mocsári vizet élvezve, álmomban többször is ott járok…
Látom, közelednek fehér-álcaruhás alakok,
Majd’ marokra fogom a fegyverem és odacsapok…
Toporogva táncolok tovább, mert a hideg ömlik rám a sztyeppéről,
Álom mocsaram is lángol, ahogy lőnek rám, rejtőzve, fehérségből.
Nem értem, miért nem találnak el, tán' emberbaráti kíméletből?
Lehet, hogy tudják, otthon én poéta vagyok?
Itt is, de, a lelkem-szívemben megszakadok…
Úgysem jó a fegyverem, itt már nem harcolok…
Előre tolt állásban csonttá fagyva, teljesen egyedül vagyok,
Mint mondtam, nem jó már a fegyverem, befagyott, már nem harcolhatok...
Még élek a hó hátán, de, lehet, hogy reggelre fagy-szobor vagyok?
Már nehéz ágyúk is lőnek, lángol a hó és hátul a fedezék,
Most vagyok rossz időben, rossz helyen, nagyon is peches ember levék…
Madárcsicsergést én már nem fogok hallani,
Kockás-füzetembe, ki fog verset faragni?
Itt nem maradhatok, a hideg annyira fáj,
Jó lenne, ha még egyszer, nem lángolna a táj.
Fiatal, poétalelkem... orosz mennybe száll?
Én nem jöttem, hoztak! A halál, engem kaszál?
*
Nézem az álcaruhásokat és mennek visszafelé,
A lelkem már tudja? Már ujjong, helyét szinte nem lelé.
Ha nem váltanak le, itt megfagyok, vagy tán' még írhatok?
Lehet, hogy megmentenek engem, a háborús angyalok?
Toporgok folyvást, fázón, lehunyott szemmel,
Világra gondolok, nagy-nagy szeretettel,
Vár otthon a családom, talán még majd, megölelhetem őket?
Én már gondolatban ölelem angyalokat, mint megmentőket!
Imát is mormolok az éjkirálynő felé,
Már csend van, minek a zaja helyét nem lelé.
Hold csak nézve bámul és süt le ránk,
Tán’ sajnálja, hogy vékony a ruhánk.
Lelkem szinte már násztáncot jár,
Lehet, leszek öreg is, immár…
A jéghideg nyugalmam csendje átjárja a poétalelkem,
Már nem a szomorúság, a remény, ami veszettül dúl bennem.
A saját kis-csillagom kialvóban lévő fénye,
Jó erősen belemar, az égnek vaksötétjébe…
Vecsés, 2016. szeptember 11. – Kustra Ferenc József – íródott: történelmi visszaemlékezésként és az ottveszett katonáinkra!
Az ételhordó a kordéról leesett…
Jó vastagos és hosszú jégcsap keresett
Menedéket, a keskeny lövészárok párkányon!
Mi meg lebújunk… még meglőhetnek faron-háton.
Hajnal van, hideg, már lecsendesedett a szél,
Így már réginek, messzinek tűnik az éjfél,
Egyedül őrködök, a szívem, igen nagyokat dobban,
A néha felhangzó ágyú, akna dialógusokban.
Már megfáradtam én a harcba és az életbe,
Közben meg észlelem, forog az idő kereke…
Itt rettenetes tél van, csak esik a hó,
Kínomban nevetek, hogy mily’ sziporkázó!
Ha lépek bárhová, csak a hó ropogást hallom,
A szél a ruhám alá, fúj, majd lefagy a karom.
Sokan vagyunk itt, meg szemben még többen van az ellen,
De mégis szenvedek, mit kezdjek az egyedüllétben?
Valami súgja, maradok árva, nappal, sötétben.
Kint a lövészárokban őrködik a katona reménytelenül!
Nem mindenki erős, de ott nyers-jégen mindenki fél, esztelenül!
Fronton, bármi is történik, a parancs: helytállni rendületlenül!
A frontvonalban galád tettek ellen, a lelkiismeret nem mindig elegendő,
A fronton halál az úr, uralja lelkiismeretet, élet meg nagyon veszendő!
A halál az életet fel is kérte táncolni, ahogy járják, ez verseny-keringő!
A bunker sátorlap-ajtó szakadt résén keresztül nézem, hogy az idő
Komótosan ballag, de neki mindegy, hogy végtelen-vastag a hómező.
Egyre csak jönnek felénk a hómezőn fekete-halál árnyak,
Amit az erre repülő aknák, a havon, magukkal húznak.
Reggel, feketül a felhő a hómező feletti égen,
Torkolattüzek izzanak az égen már, egész keleten.
Lánctalp-acél erre csikorog, eltapos mindent,
Lehet, élet nem marad... hívni kell az úristent...
A lövészárokban vannak bőven elveszett lelkek, bennük elveszett gondolatok,
És a veszett ágyúdörgésen túl, ezek mind, pokol mélyében elhaló morajok.
Itt a katona őrjöng félelmében és végtelen aggodalmában,
Úgy megkönnyebbülne, feléledne naphosszat ontott könnye árjában.
Aki már régen szolgál itt a lövészárok fogságában,
Naponta biz' várta, hogy majd talán tovább él a halálban…
Nem mindig, vagy soha nem tudhatta, mikor, mi történik vele,
Bármikor keresztre veheti egy távcső és végez is vele.
Nem csoda, ha zavart, mániás lett és kiszámíthatatlan,
Mikor csak arra gondolt, hogy itt ő kicsit sem halhatatlan.
Itt sok harcos, pszichésen zavart, betegesen viselkedik,
Nem csoda, hogy van, aki egyszerűen hazakéredzkedik.
Érzem, nagyon félek, alig tudok békén venni levegőt,
Istentől is segítséget kérek… nem hatja meg Teremtőt!
Vágyok otthoni kézre, mely megráz és erőt önt belém…
Vágyok a hangra: Ébredj! És öntené az erőt belém…
Hajnalfény közeledik, Szibéria felől,
Az álnok sötét meg elmenekül ez elől.
Szednék én itt virágot, de nem látok tovább a ködnél,
Várok én egy jobb világot, de nincs más, ágyúlövésnél…
Lassan faszén leszek, mint a keményfa… lövöldözésnél.
Hiszek én a hazatérésben, a lehetetlenben…
Hiszek én a hazatérésben, a hihetetlenben!
A máknak is van méze,
Már csoroghatna végre…
Citromos-vérvörös pírban ébredez a hajnal,
Mi lesz ma, ha gondolok… gyorsan fagyó sóhajjal.
A nap süt, kék ég szinte izzik, a hideg levegő remeg,
De nem a naptól! Ágyúlövéstől levegő, sok cső, meleg.
Te mocskos halál, én már a hazaúton vagyok,
Te meg ágygolyón ülsz, mint régi gonosz lovagok…
Neked a porhüvelyem kellene, tán’ az oldaltáskádba tennéd?
Keress más alanyt, én megyek haza! Látom: ezt ugye, nem szeretnéd?
Vecsés, 2016. október 1. – Kustra Ferenc József - íródott: történelmi emlékezésként és az ottveszett katonáink emlékére!
Jó vastagos és hosszú jégcsap keresett
Menedéket, a keskeny lövészárok párkányon!
Mi meg lebújunk… még meglőhetnek faron-háton.
Hajnal van, hideg, már lecsendesedett a szél,
Így már réginek, messzinek tűnik az éjfél,
Egyedül őrködök, a szívem, igen nagyokat dobban,
A néha felhangzó ágyú, akna dialógusokban.
Már megfáradtam én a harcba és az életbe,
Közben meg észlelem, forog az idő kereke…
Itt rettenetes tél van, csak esik a hó,
Kínomban nevetek, hogy mily’ sziporkázó!
Ha lépek bárhová, csak a hó ropogást hallom,
A szél a ruhám alá, fúj, majd lefagy a karom.
Sokan vagyunk itt, meg szemben még többen van az ellen,
De mégis szenvedek, mit kezdjek az egyedüllétben?
Valami súgja, maradok árva, nappal, sötétben.
Kint a lövészárokban őrködik a katona reménytelenül!
Nem mindenki erős, de ott nyers-jégen mindenki fél, esztelenül!
Fronton, bármi is történik, a parancs: helytállni rendületlenül!
A frontvonalban galád tettek ellen, a lelkiismeret nem mindig elegendő,
A fronton halál az úr, uralja lelkiismeretet, élet meg nagyon veszendő!
A halál az életet fel is kérte táncolni, ahogy járják, ez verseny-keringő!
A bunker sátorlap-ajtó szakadt résén keresztül nézem, hogy az idő
Komótosan ballag, de neki mindegy, hogy végtelen-vastag a hómező.
Egyre csak jönnek felénk a hómezőn fekete-halál árnyak,
Amit az erre repülő aknák, a havon, magukkal húznak.
Reggel, feketül a felhő a hómező feletti égen,
Torkolattüzek izzanak az égen már, egész keleten.
Lánctalp-acél erre csikorog, eltapos mindent,
Lehet, élet nem marad... hívni kell az úristent...
A lövészárokban vannak bőven elveszett lelkek, bennük elveszett gondolatok,
És a veszett ágyúdörgésen túl, ezek mind, pokol mélyében elhaló morajok.
Itt a katona őrjöng félelmében és végtelen aggodalmában,
Úgy megkönnyebbülne, feléledne naphosszat ontott könnye árjában.
Aki már régen szolgál itt a lövészárok fogságában,
Naponta biz' várta, hogy majd talán tovább él a halálban…
Nem mindig, vagy soha nem tudhatta, mikor, mi történik vele,
Bármikor keresztre veheti egy távcső és végez is vele.
Nem csoda, ha zavart, mániás lett és kiszámíthatatlan,
Mikor csak arra gondolt, hogy itt ő kicsit sem halhatatlan.
Itt sok harcos, pszichésen zavart, betegesen viselkedik,
Nem csoda, hogy van, aki egyszerűen hazakéredzkedik.
Érzem, nagyon félek, alig tudok békén venni levegőt,
Istentől is segítséget kérek… nem hatja meg Teremtőt!
Vágyok otthoni kézre, mely megráz és erőt önt belém…
Vágyok a hangra: Ébredj! És öntené az erőt belém…
Hajnalfény közeledik, Szibéria felől,
Az álnok sötét meg elmenekül ez elől.
Szednék én itt virágot, de nem látok tovább a ködnél,
Várok én egy jobb világot, de nincs más, ágyúlövésnél…
Lassan faszén leszek, mint a keményfa… lövöldözésnél.
Hiszek én a hazatérésben, a lehetetlenben…
Hiszek én a hazatérésben, a hihetetlenben!
A máknak is van méze,
Már csoroghatna végre…
Citromos-vérvörös pírban ébredez a hajnal,
Mi lesz ma, ha gondolok… gyorsan fagyó sóhajjal.
A nap süt, kék ég szinte izzik, a hideg levegő remeg,
De nem a naptól! Ágyúlövéstől levegő, sok cső, meleg.
Te mocskos halál, én már a hazaúton vagyok,
Te meg ágygolyón ülsz, mint régi gonosz lovagok…
Neked a porhüvelyem kellene, tán’ az oldaltáskádba tennéd?
Keress más alanyt, én megyek haza! Látom: ezt ugye, nem szeretnéd?
Vecsés, 2016. október 1. – Kustra Ferenc József - íródott: történelmi emlékezésként és az ottveszett katonáink emlékére!
Hétköznapi pszichológia…
Minden hír, hír és a „nem” is válasz.
Bizonytalanság, ha „nem” a válasz.
Míg az ember vár és nem hall nemet,
Ábrándozik, hiú álmot kerget.
„Nem” mondása valamit igényel
És ez nem egyenlő a főlénnyel.
Így „nemet” ki, nehezen mondanak,
Mert ők pszichésen alul maradnak.
Szótlansággal, másikat alázzák,
Ezzel végül is sárba tapossák.
Kiben nincs gerinc „nemet” mondani,
Attól már jót nem lehet elvárni.
Vecsés, 1999. szeptember 25. – Kustra Ferenc József
Minden hír, hír és a „nem” is válasz.
Bizonytalanság, ha „nem” a válasz.
Míg az ember vár és nem hall nemet,
Ábrándozik, hiú álmot kerget.
„Nem” mondása valamit igényel
És ez nem egyenlő a főlénnyel.
Így „nemet” ki, nehezen mondanak,
Mert ők pszichésen alul maradnak.
Szótlansággal, másikat alázzák,
Ezzel végül is sárba tapossák.
Kiben nincs gerinc „nemet” mondani,
Attól már jót nem lehet elvárni.
Vecsés, 1999. szeptember 25. – Kustra Ferenc József
A januári hold kissé előtűnő, csillogó ezüst fényében,
Járőr oson, ellen állások felé, a háború vad örvényében.
A megfagyott táj hideg, fehér csillogásában,
A halál hideg, ezüst fényű áramlásában…
Az éj, maga a fekete árnyék, fényjelenség.
Olyan szép, mint eltévedt, idegen jelenség.
A sötét álombéli… finoman, puhán suhan.
A holdfény ezüstje előtör, majd visszazuhan.
Az álombéli, habosan gomolygó pára,
Az izzadt testek körül ködlik, arra, rája.
Az örvénylő légforgatag elfogyó hőből és nedvből…
A párafüggöny a bajuszokra fagy, a lélegzetből.
Percek és méterek némán, lassan elmaradnak mögöttük,
Sötét, fénytelen, láthatatlan ellen arcvonal, előttük.
Távolabb kivehető a nagy jegenyék sora,
Olyanok, mint az asztallapba döfött penna.
Csupán a varjak ébrednek fel az éji álmukból,
De csak félig nyitják szemhéjukat… elég a látványból.
Elölről valami zaj hallatszik, felfigyelnek,
A csend tovább rezeg a táj felett… igyekeznek.
Mennek, a semmi ősi vágtában rohan az éjszakába,
Katonák kemények, de a lelkük elbújik önmagába.
Most már közelről hallani egy fémes, de halk csattanást,
Ez elzúg a hallgatag táj felett, nem nyújt vigasztalást.
Itt nem vár tárt kapu az ide érkező vándorokra,
Itt a bejárati ajtó… élet és a halál ura!
A fagyott hó ezüstösen csillogó pikkelyes körvonalakkal
Vonta be a fák, bokrok koronáját, királyi hermelin kerettel.
Szemben nem frakkos, komornyikbojtos alakok vannak beásva,
Csíkos mellényes lakáj helyett, őket pufajkás orosz várja.
A sorban utolsó, kissé hervadt, férfiarc.
A sápadt, beesett arcon, sok a gondránc.
Majdnem vastag ajkakra ívelő barázdák, inkább koravén fiút,
Mint meglett, harcos férfit rajzolnak… az ő lelkének itt már nincs kiút.
Szemben velük, tíz lépésre egyszer fölcsattan egy orosz „sztoj”!
Mind a hatan megdermedtek… a félelemtől lelkük fogoly.
Táj, még fagyottabbnak tűnt… katonák reagáltak volna,
De idejük már nem volt… a sors keze az ajtót becsukta.
Hold elbujt, magyarok arcán a sötét miatt nem látszik a félelem,
Nyugtalanító ellentmondás a test és lélek között… lételem.
Balról megszólaltak a géppuskák, és kézigránát repült,
Magyar katonák arcán félelem és orosz utálat ült.
Mindennek hamar vége lett, varjak lecsukták a szemhéjukat,
Katonáink hitték, úgy halnak meg, hogy védik hazájukat…
Csongrád, 2012. július 29. – Kustra Ferenc József - íródott. Hollós Korvin Lajos: A szürke eminenciás c. kisregénye ihletésével + történelmi emlékezésként és a hőseinkre emlékezésből.
Járőr oson, ellen állások felé, a háború vad örvényében.
A megfagyott táj hideg, fehér csillogásában,
A halál hideg, ezüst fényű áramlásában…
Az éj, maga a fekete árnyék, fényjelenség.
Olyan szép, mint eltévedt, idegen jelenség.
A sötét álombéli… finoman, puhán suhan.
A holdfény ezüstje előtör, majd visszazuhan.
Az álombéli, habosan gomolygó pára,
Az izzadt testek körül ködlik, arra, rája.
Az örvénylő légforgatag elfogyó hőből és nedvből…
A párafüggöny a bajuszokra fagy, a lélegzetből.
Percek és méterek némán, lassan elmaradnak mögöttük,
Sötét, fénytelen, láthatatlan ellen arcvonal, előttük.
Távolabb kivehető a nagy jegenyék sora,
Olyanok, mint az asztallapba döfött penna.
Csupán a varjak ébrednek fel az éji álmukból,
De csak félig nyitják szemhéjukat… elég a látványból.
Elölről valami zaj hallatszik, felfigyelnek,
A csend tovább rezeg a táj felett… igyekeznek.
Mennek, a semmi ősi vágtában rohan az éjszakába,
Katonák kemények, de a lelkük elbújik önmagába.
Most már közelről hallani egy fémes, de halk csattanást,
Ez elzúg a hallgatag táj felett, nem nyújt vigasztalást.
Itt nem vár tárt kapu az ide érkező vándorokra,
Itt a bejárati ajtó… élet és a halál ura!
A fagyott hó ezüstösen csillogó pikkelyes körvonalakkal
Vonta be a fák, bokrok koronáját, királyi hermelin kerettel.
Szemben nem frakkos, komornyikbojtos alakok vannak beásva,
Csíkos mellényes lakáj helyett, őket pufajkás orosz várja.
A sorban utolsó, kissé hervadt, férfiarc.
A sápadt, beesett arcon, sok a gondránc.
Majdnem vastag ajkakra ívelő barázdák, inkább koravén fiút,
Mint meglett, harcos férfit rajzolnak… az ő lelkének itt már nincs kiút.
Szemben velük, tíz lépésre egyszer fölcsattan egy orosz „sztoj”!
Mind a hatan megdermedtek… a félelemtől lelkük fogoly.
Táj, még fagyottabbnak tűnt… katonák reagáltak volna,
De idejük már nem volt… a sors keze az ajtót becsukta.
Hold elbujt, magyarok arcán a sötét miatt nem látszik a félelem,
Nyugtalanító ellentmondás a test és lélek között… lételem.
Balról megszólaltak a géppuskák, és kézigránát repült,
Magyar katonák arcán félelem és orosz utálat ült.
Mindennek hamar vége lett, varjak lecsukták a szemhéjukat,
Katonáink hitték, úgy halnak meg, hogy védik hazájukat…
Csongrád, 2012. július 29. – Kustra Ferenc József - íródott. Hollós Korvin Lajos: A szürke eminenciás c. kisregénye ihletésével + történelmi emlékezésként és a hőseinkre emlékezésből.
Szürkén, borongósan köszöntött be a hajnal virradat.
Friss hó szaga érződött a levegőben… pirkadat.
Már szállingóztak is lefelé, az első… nem véresek,
A céltalanul katonákra hulló kristály pelyhek.
Oly' szép napnak indult
Bakák lelke virult,
A tisztek is örültek,
A hópelyhek, csak estek…
Mindenki elégett lehetett volna, ha nem a fronton van,
Ha nem mínusz negyven fokot mérnek, havazásnál, árnyékban…
A GH tiszthelyettesek szalonnát osztottak reggelire,
Ki tudott bement, a fából ácsolt, az éppen bunkerbe.
A konyhások a gulyáságyúban kávét főztek,
A szakácsok –stikában maguknak- szalonnát sütöttek.
Előretolt figyelők, ebből nem kaptam semmit,
De figyeltek, néztek és bizony, észrevettek valamit.
A szemközti horhosban mozgás nem látszott, de
A bokrok ágai több helyen is mozdultak, mire
Figyelők fejében a vészcsengő megszólalt,
Támadás veszélye merült föl, a zajos csend szólalt!
Mire riadót jeleztek volna, lecsapott a hadisten,
Pergőtűz indult a mieink kis lövészárkai ellen…
A hó nagy pelyhekben, teljes erővel kezdett el hullani,
Hirtelen mindenfelől jajgatást, halálsikolyt hallani.
Egy kezdő tiszt csak topogott a vérző baka mellett
Kinek a vére befestette a leesett gyönyörű hópelyhet.
Lövést kapott karjába, így visszafelé botorkált,
Pergőtűz erősödött, elment, és otthagyta vérében… a bakát.
Orosz roham hirtelen elkezdődött.
Az oroszok! A csatasoruk felfejlődött.
Századparancsnok kiadta parancsát;
Visszavonulás, ki tudja, kezdje hátrálást.
A hó egyre jobban esett, a gyönyörű kristályokat,
A jéghideg föld várta, a Te egész korosztályodat…
Nagy pelyhek, szikrázón, sűrű csatarendben… mélybe hullottak,
Az elesett katonák vére, csepp… a földre lehullottak…
Idegen földre hullott a drága magyar vér,
Erről már csak a rég beomlott lövészárok regél…
Értelme nem volt fiatalon haláluknak,
De hősként emlékezünk, adózunk bátorságuknak!
Vecsés, 2012. március 21. – Kustra Ferenc József – íródott történelmi visszaemlékezésként és az ott elesett hőseink emlékére!
Friss hó szaga érződött a levegőben… pirkadat.
Már szállingóztak is lefelé, az első… nem véresek,
A céltalanul katonákra hulló kristály pelyhek.
Oly' szép napnak indult
Bakák lelke virult,
A tisztek is örültek,
A hópelyhek, csak estek…
Mindenki elégett lehetett volna, ha nem a fronton van,
Ha nem mínusz negyven fokot mérnek, havazásnál, árnyékban…
A GH tiszthelyettesek szalonnát osztottak reggelire,
Ki tudott bement, a fából ácsolt, az éppen bunkerbe.
A konyhások a gulyáságyúban kávét főztek,
A szakácsok –stikában maguknak- szalonnát sütöttek.
Előretolt figyelők, ebből nem kaptam semmit,
De figyeltek, néztek és bizony, észrevettek valamit.
A szemközti horhosban mozgás nem látszott, de
A bokrok ágai több helyen is mozdultak, mire
Figyelők fejében a vészcsengő megszólalt,
Támadás veszélye merült föl, a zajos csend szólalt!
Mire riadót jeleztek volna, lecsapott a hadisten,
Pergőtűz indult a mieink kis lövészárkai ellen…
A hó nagy pelyhekben, teljes erővel kezdett el hullani,
Hirtelen mindenfelől jajgatást, halálsikolyt hallani.
Egy kezdő tiszt csak topogott a vérző baka mellett
Kinek a vére befestette a leesett gyönyörű hópelyhet.
Lövést kapott karjába, így visszafelé botorkált,
Pergőtűz erősödött, elment, és otthagyta vérében… a bakát.
Orosz roham hirtelen elkezdődött.
Az oroszok! A csatasoruk felfejlődött.
Századparancsnok kiadta parancsát;
Visszavonulás, ki tudja, kezdje hátrálást.
A hó egyre jobban esett, a gyönyörű kristályokat,
A jéghideg föld várta, a Te egész korosztályodat…
Nagy pelyhek, szikrázón, sűrű csatarendben… mélybe hullottak,
Az elesett katonák vére, csepp… a földre lehullottak…
Idegen földre hullott a drága magyar vér,
Erről már csak a rég beomlott lövészárok regél…
Értelme nem volt fiatalon haláluknak,
De hősként emlékezünk, adózunk bátorságuknak!
Vecsés, 2012. március 21. – Kustra Ferenc József – íródott történelmi visszaemlékezésként és az ott elesett hőseink emlékére!
