Idő 
Értékelés 
Értékelés Ez a nap nekem épp olyan most,
Mint bármelyik. Hideg napokon
Csak a kandalló melege csábít,
míg fénye lángot vet arcomon.
Nem vágyom mást, csak melegséget,
amely átjárja mindenem,
s szívem melegét annak adni,
akik számomra kedvesek.
Valami békés biztonságot,
amely erőt ad énnekem
nehéz napokon átvészelni
mindent, s átlépni mindenen.
Jó lenne hinni, hogy az élet
valami jót is tartogat,
s nem csak fényképről láthatom majd,
akik nekem oly fontosak.
Talán valami égi angyal
lát most, s hallja a hangomat,
s éji sötétben, pilleszárnyon
Elküldi legszebb álmomat.
Mint bármelyik. Hideg napokon
Csak a kandalló melege csábít,
míg fénye lángot vet arcomon.
Nem vágyom mást, csak melegséget,
amely átjárja mindenem,
s szívem melegét annak adni,
akik számomra kedvesek.
Valami békés biztonságot,
amely erőt ad énnekem
nehéz napokon átvészelni
mindent, s átlépni mindenen.
Jó lenne hinni, hogy az élet
valami jót is tartogat,
s nem csak fényképről láthatom majd,
akik nekem oly fontosak.
Talán valami égi angyal
lát most, s hallja a hangomat,
s éji sötétben, pilleszárnyon
Elküldi legszebb álmomat.
Elmúlt az ünnep, de nekem mégis
épp olyanok a reggelek,
mint amikor a fenyőfaizzó
halvány fényében ébredek.
Ugyanúgy fúj a téli szél is,
s látom az ablaküvegen
áttetsző fehér jégvirágok
milyen szép függönyt képzenek.
Úgy fázom. Mégis elvarázsol,
pedig érzem, hogy reszketek,
s mégis: e hűvös fehérségben
szinte érzem, hogy elveszek.
Valami bűvös fehérség vonz,
amely oly tiszta, mint a hó,
melytől szinte könnyül a lélek,
s újra érzem, hogy élni jó.
Tudom: az élet kemény olykor,
s talán túl sokat szenvedünk,
de az erő, mely lelkünkből jön,
legyőzi, s erőt ad nekünk.
Hiszen épp attól ember az ember,
hogy százszor, ezerszer talpra áll,
mindig így volt. És mindig így lesz,
amíg csak világ a világ!
épp olyanok a reggelek,
mint amikor a fenyőfaizzó
halvány fényében ébredek.
Ugyanúgy fúj a téli szél is,
s látom az ablaküvegen
áttetsző fehér jégvirágok
milyen szép függönyt képzenek.
Úgy fázom. Mégis elvarázsol,
pedig érzem, hogy reszketek,
s mégis: e hűvös fehérségben
szinte érzem, hogy elveszek.
Valami bűvös fehérség vonz,
amely oly tiszta, mint a hó,
melytől szinte könnyül a lélek,
s újra érzem, hogy élni jó.
Tudom: az élet kemény olykor,
s talán túl sokat szenvedünk,
de az erő, mely lelkünkből jön,
legyőzi, s erőt ad nekünk.
Hiszen épp attól ember az ember,
hogy százszor, ezerszer talpra áll,
mindig így volt. És mindig így lesz,
amíg csak világ a világ!
Tudom mami, hogy messze vagy tőlem,
de azért most is gondolok reád,
amikor este a meséket nézve,
látom a helyed,
s oly üres az ágy.
Tudom, mami, hogy amikor megjössz,
mindig van nálad
egy kis finomság,
bár anyu is megvesz mindent, mit kérünk,
de tőled kapni, az mindig olyan más.
Tudom mami, hogy nem jöhetsz mindig,
hisz hosszú az út, míg ideérsz hozzánk,
de csöppnyi kis szívünk boldogan dobban,
amikor végre karjaidba zársz.
Tudom mami, hogy úgy szeretsz minket,
ahogyan minket az édesanyám,
hiszen látom a szemeid tükrében,
ha átölelsz minket, milyen boldogság.
Éppen úgy aggódsz, ha valami baj van,
s szemedben ott a könnyes ragyogás,
bánt, ha nem lehetsz közöttünk mindig,
s nincs drágább néked, mint az unokák.
Igen kicsim. Hisz ti vagytok nékem
a legdrágább kincs, mit adhat a világ,
s amíg a szívem egyet is dobban,
tihozzátok száll minden dobbanás.
de azért most is gondolok reád,
amikor este a meséket nézve,
látom a helyed,
s oly üres az ágy.
Tudom, mami, hogy amikor megjössz,
mindig van nálad
egy kis finomság,
bár anyu is megvesz mindent, mit kérünk,
de tőled kapni, az mindig olyan más.
Tudom mami, hogy nem jöhetsz mindig,
hisz hosszú az út, míg ideérsz hozzánk,
de csöppnyi kis szívünk boldogan dobban,
amikor végre karjaidba zársz.
Tudom mami, hogy úgy szeretsz minket,
ahogyan minket az édesanyám,
hiszen látom a szemeid tükrében,
ha átölelsz minket, milyen boldogság.
Éppen úgy aggódsz, ha valami baj van,
s szemedben ott a könnyes ragyogás,
bánt, ha nem lehetsz közöttünk mindig,
s nincs drágább néked, mint az unokák.
Igen kicsim. Hisz ti vagytok nékem
a legdrágább kincs, mit adhat a világ,
s amíg a szívem egyet is dobban,
tihozzátok száll minden dobbanás.
Írok én a szemetelő, szitáló esőben,
Ücsörgök, a parki ernyő alatt kőszékemben
Egyik kezemmel megfogva, bízok az ernyőben.
Agyamból, szinte betűpermet hullik,
Vágyam, hogy most írjak, biz' el nem múlik!
Írok én szitáló esőben és szitáló gondolatban,
Le is írok mindent, őszintén, de nem álnok fondorlatban.
Ma már rég nem lúdtollal írok,
De golyósok, bizony kifogyók!
Olyankor betétet gyorsan cserélek,
Mert gondolatok útról még letérnek…
Írni, akkor kell, ha eszedbe jut valami,
De akkor gyorsan, papírra le kell karcolni,
Mert különben kiderül, emlékezet bizony rövid,
A legjobb gondolat is elszáll, lelép, marad semmid.
.
Legyen kezed ügyében mindig cetli és ceruzacsonk,
Ezek kicsik, nagy helyet nem foglalók, és már írhatod…
Én lefekvéskor mindig egy kicsit olvasok,
De közben van, hogy öt verset is előrántok,
Mert megszáll az ihlet, ki kell adnom magamból.
Fekve megelevenedik golyóstollamból…
Én csak fogom finoman toll szárát
Ő meg szántja a betű vonalát.
Elálmosodni, majdan csak ezek után lehet,
Mit leírtam, az olvasók örömére…? Mehet!
Az én kezem ügyében kicsi gyertyacsonk is van,
Mert hátha ott ragadok lelkemben, egy kunyhóban!
A sötétben is erőt ad a kis csonk, lángra gyúl,
És bennem így sok romantikus gondolat kigyúl.
Aztán, ha a láng a már piciny testébe belemar,
Akkor vége, az aprócska tűz el is alszik, hamar.
Elhamvadó láng haloványodó fényénél
Még azért, gyorsan írok, majdnem vaksetétnél.
Vecsés, 2015. április 29. – Kustra Ferenc József
Ücsörgök, a parki ernyő alatt kőszékemben
Egyik kezemmel megfogva, bízok az ernyőben.
Agyamból, szinte betűpermet hullik,
Vágyam, hogy most írjak, biz' el nem múlik!
Írok én szitáló esőben és szitáló gondolatban,
Le is írok mindent, őszintén, de nem álnok fondorlatban.
Ma már rég nem lúdtollal írok,
De golyósok, bizony kifogyók!
Olyankor betétet gyorsan cserélek,
Mert gondolatok útról még letérnek…
Írni, akkor kell, ha eszedbe jut valami,
De akkor gyorsan, papírra le kell karcolni,
Mert különben kiderül, emlékezet bizony rövid,
A legjobb gondolat is elszáll, lelép, marad semmid.
.
Legyen kezed ügyében mindig cetli és ceruzacsonk,
Ezek kicsik, nagy helyet nem foglalók, és már írhatod…
Én lefekvéskor mindig egy kicsit olvasok,
De közben van, hogy öt verset is előrántok,
Mert megszáll az ihlet, ki kell adnom magamból.
Fekve megelevenedik golyóstollamból…
Én csak fogom finoman toll szárát
Ő meg szántja a betű vonalát.
Elálmosodni, majdan csak ezek után lehet,
Mit leírtam, az olvasók örömére…? Mehet!
Az én kezem ügyében kicsi gyertyacsonk is van,
Mert hátha ott ragadok lelkemben, egy kunyhóban!
A sötétben is erőt ad a kis csonk, lángra gyúl,
És bennem így sok romantikus gondolat kigyúl.
Aztán, ha a láng a már piciny testébe belemar,
Akkor vége, az aprócska tűz el is alszik, hamar.
Elhamvadó láng haloványodó fényénél
Még azért, gyorsan írok, majdnem vaksetétnél.
Vecsés, 2015. április 29. – Kustra Ferenc József
Tudok olyan frontokról, ahol a sár megdermedt, a bőrre száradt.
Itt is front van, de itt nincs sár! Jég és hó nézésébe szem megfáradt…
Itt már a szemednek nincs izzó, érdeklődő fénye,
A végtelen hómező… mit lát, az a mindensége…
Korán nősültem, három pici gyermekem vár otthon,
Feleségem már meghalt, nélküle van nekünk otthon.
Itt a fagyban, bizony mérünk, sokszor, mínusz negyvenet is,
Jó lenne valami meleg, néha talán egy kicsit is.
Szemben az orosz tüzérek a folyó túlpartján,
Mindig lőnek valamivel, a halál rakpartján...
Néha, ha nem felhős az égbolt, látni egy hulló csillagot,
Oroszok a robbanás hangját adják neki, mint abrakot…
Megnéztem a puskámat, mert az bizony biztosítja itt a túlélést,
De a závárzat, alig mozog, a fagy belevitte a deresedést.
Itt van a komám is jobb, tőlem, tán' tíz méterre,
Vissza is kiabált, neki is ez a félelme.
Itt járt a százados úr! Fegyverellenőrzés volt, neki is mutattam,
De csak a vállát rángatta, hogy a problémámat oldjam meg én magam.
Orosz most is lő nehézágyúval, szerencsére nem erre,
De lehet, ide fordulnak, és akkor lőnek erre-fele…
Látom, hogy az éji köd, már lassan, komótosan de, kezd leszállni,
Őrségben, túlra meresztem a szemem de, itt már semmit nem látni…
Tárat is kivettem, visszatettem, de a sötétben már nem látni…
Nem látom már a csillagok fényét sem, a köd mindent ölel!
Nem érzem a lábamat, fázik, jön a hideg, még egy öllel!
Tiszteknek a bunkerba, ordonánc vitte fát, egy nagy öllel!
Tegnap volt újév első napja, ígértek nekünk ünnepi menüt,
De nem ért ide, telitalálat érte a hozó kétkerekűt.
Végül is semmit nem kaptunk enni,
De panaszra oroszokhoz menni?
Gyermekeim és szeretett szüleim, vártok még?
Reménykedtek, hogy megyek, vagy ez tőlem kicsiség?
Én a múltamtól biz' még, nem szakadtam el,
Rátok gondolok most is, nagy szeretettel!
Vecsés, 2016. május 30. - Kustra Ferenc József – íródott történelmi emlékezésként és az ottveszett katonáik elmékére!
Itt is front van, de itt nincs sár! Jég és hó nézésébe szem megfáradt…
Itt már a szemednek nincs izzó, érdeklődő fénye,
A végtelen hómező… mit lát, az a mindensége…
Korán nősültem, három pici gyermekem vár otthon,
Feleségem már meghalt, nélküle van nekünk otthon.
Itt a fagyban, bizony mérünk, sokszor, mínusz negyvenet is,
Jó lenne valami meleg, néha talán egy kicsit is.
Szemben az orosz tüzérek a folyó túlpartján,
Mindig lőnek valamivel, a halál rakpartján...
Néha, ha nem felhős az égbolt, látni egy hulló csillagot,
Oroszok a robbanás hangját adják neki, mint abrakot…
Megnéztem a puskámat, mert az bizony biztosítja itt a túlélést,
De a závárzat, alig mozog, a fagy belevitte a deresedést.
Itt van a komám is jobb, tőlem, tán' tíz méterre,
Vissza is kiabált, neki is ez a félelme.
Itt járt a százados úr! Fegyverellenőrzés volt, neki is mutattam,
De csak a vállát rángatta, hogy a problémámat oldjam meg én magam.
Orosz most is lő nehézágyúval, szerencsére nem erre,
De lehet, ide fordulnak, és akkor lőnek erre-fele…
Látom, hogy az éji köd, már lassan, komótosan de, kezd leszállni,
Őrségben, túlra meresztem a szemem de, itt már semmit nem látni…
Tárat is kivettem, visszatettem, de a sötétben már nem látni…
Nem látom már a csillagok fényét sem, a köd mindent ölel!
Nem érzem a lábamat, fázik, jön a hideg, még egy öllel!
Tiszteknek a bunkerba, ordonánc vitte fát, egy nagy öllel!
Tegnap volt újév első napja, ígértek nekünk ünnepi menüt,
De nem ért ide, telitalálat érte a hozó kétkerekűt.
Végül is semmit nem kaptunk enni,
De panaszra oroszokhoz menni?
Gyermekeim és szeretett szüleim, vártok még?
Reménykedtek, hogy megyek, vagy ez tőlem kicsiség?
Én a múltamtól biz' még, nem szakadtam el,
Rátok gondolok most is, nagy szeretettel!
Vecsés, 2016. május 30. - Kustra Ferenc József – íródott történelmi emlékezésként és az ottveszett katonáik elmékére!
