Agg magyar nyelvünk, ősi korok tanúja,
Titkát ki fejti meg, hol leledzik kulcsa?
Kőlapok, pergamen; sok rész-igazságot
Rejt, ismeretlen múlt csoda valóságot.

Medence üstjében a nyelv csiszolódott,
Egyik a másiknak gazdagságot adott.
Eddig szépen lassan, finoman változtak,
Ma a médiától szárnyalva torzulnak!

Angloszászok nyelve, hogy is lett oly menő?
Ezt majmolva terjed, mint vírus...a fertő!
Páváskodni nem kell idegen szavakkal,
Keress megfelelőt, alkossál ragokkal.

Büszke tollforgatók, vagánykodó kúlok,
Hiányosság csak, ha nem magyarul szóltok!
Hiúság mit hisztek, - stílusotok pazar;
Csak szóbugyorban erjedő szennyes zavar.

Nyelvünkből biz lehet formára alkotni,
Ismeretlen dolgot magyarba foglalni.
Bőséges kincsestár, nemzet ékessége,
Tolladdal úgy írjál, minden magyar értse!

Dunatőkés, 2024. március 24.

Torz ídea vak.
Vágy...önteltség függő.
Karneválosdi!

Eszköz nem számít!
Ember jó léte teher.
Befolyás apad!

Szántóföld gyomos
Dohos mag népeknek jó.
Bábuk észt osztnak!

Golyót kell vetni!
Bűzös profit virágzó.
Csak Cél a lényeg!

Guru-l a szekér,
Víg napja van bábuknak.
Fék ismeretlen!

Kór bugyog földön,
Csatornákból szenny ömlik.
Félelem nagy úr!

Bölcs hiába int,
Veszélyes a játszma.
Bizonytalanság!

Baljós idő van.
Hullaterek kínja száll.
Sorshatás terjeng.

Népnek lánc-iga,
Sátánnak dicsőség jár.
Istentelenség!

Az Idő szólni fog.
Isten bottal sose ver!
Szabadít jókat!


Dunatőkés. 2024. március 23.

Az ezüst levelű nyárfa törzse
Csontfehéren villan
Párás teliholdkor
A mély-sötét éjszakában.
Fent a dermedt, fénylő koronák,
Alant reszketve kuporog a vakság
Sűrűn szőtt, szuszogó bozótban...
Titkosan hallgatag a némaság.

A szél sem suttog ma.
Beleolvad a csend
Rejtelmes holdvilágba,
És komótosan ködfátyol
Ereszkedik az ásító tájra.
Az elnyúlt pillanat
Csillagokat terel karámba,
A szeplős ég
Hatalmas hold-udvarába.

A hűvös nap végére,
Mint frissen sült kenyér
E nyugalmas béke
Zamata...az égig ér.
Hol száll esti ima hite,
Oda egy angyal betér.

Vízkelet, 2021. február 16.

Hol a kiút?

Eltévedtem!
Ajkamat bevonta a köd ízetlen nedvessége,
A csontjaimat átjárta a tél nyirkos hidege.
Engemet most megkapott a tél, borzasztó szépsége,
A matrózt is szédíti a nyílt tenger lehelete.
Hol a kiút?

Eltévedtem!
A látóhatárt elborítja az alkonyat csendje,
Rózsaszín szalag övezi; az éj, sötétlő ege.
Itt biz’ nincsen világító torony vagy egy szál gyertya,
Mi fáklyaként lobog és világit; az ember sorsa.
Hol a kiút?

Eltévedtem!
Spontán szívvel járok, mit banális fájdalom markol,
Az önvédelem ösztöne lüktet ereimben. Tol!
Űz előre, megszállott! Nem pihenhetek tétlenül,
Megyek előre. Csodálom magam mérhetetlenül.
Hol a kiút?

Eltévedtem!
Remegek a hó puszta magányos iszonyatától,
Hogy szakadjak ki, távolodjak, sorsom viszonyától?
Mikor fény nyalja fel a vaksötét éj tintafoltját,
Van-e lehetőség embernek változtatni sorsát?
Hol a kiút?

Eltévedtem!
Még ha remegek is iszonyattal, erőt merítek,
Büszkeségből, bátorságot meg semmiből kerítek.
A hajnalpír éltető fényei majd megjelennek,
Vajon addig élek-e és kerestek-e emberek?
Van-e kiút?

Vecsés, 2000. február 20. – Kustra Ferenc József- Önéletrajzi írás.

Rájöttem, nem tudom hogyan tovább,
Egyet előre, kettőt meg hátrább?
Valaki fogja meg a kezemet!
Kérem, vezessen, mint vak gyermeket.

Jó lenne már előre haladni,
Sikerrel nem hadilábon állni.
Valaki fogja meg a kezemet!
Kérem, vezessen, mint vak gyermeket.

Borzalmas látnom nálam hülyébbek,
Bőven gazdagok, sikeresebbek.
Valaki fogja meg a kezemet!
Kérem, vezessen, mint vak gyermeket.

Megtennék mindent, mit Siker kíván,
Gyerünk! Éltem, már túl a derekán.
Valaki fogja meg a kezemet!
Kérem, vezessen, mint vak gyermeket.

Hőn áhítom, hálás leszek érte,
Hogy azt mondhassák, ezt is megérte.
Valaki fogja meg a kezemet!
Kérem, vezessen, mint vak gyermeket.

Budapest, 1997. december 1. – Kustra Ferenc József- Önéletrajzi írás.