Imádom azt a napot
Amikor Veled vagyok
Szeretem a percet
Ha érintem tested
Tehetem mindent Neked adni
Semmiből nem kimaradni

Mézét a csókomnak
Nagy kanállal adni
Vágyamat vele kimondani
Szavak helyett szemünk
És ölelésünk beszél
Szerelmet a jövőnek mesél

Ha Tőled csak egy percre is
Elszólít a kötelesség,munka
Hiányod törtet a nyomomban
Csengjen a füledben
Dobogjon a szívedben
A ki nem mondott szó
Az szerelem csókkal írható

Időmet máshol nem pazarlom
Minden percemet Neked adom
Figyelmemet Rád szentelem
A gondolat is Veled legyen
Szerelmet ha keresed
Nálam mindig megleled

Magam ellen harcolok érted,
S hogy miért nem győzök, nem érted.
Miért vagyok gyáva?
Ha lelkem éktelen vadvirága
Testembe visszaszállna.
Elvittelek a titkos kertbe;
Küszködve, hogy tényleg gyer` be
Rettegve, hogy tüskéimtől
Véres sebbel mész el egyből.
Bárcsak levágnád mind e tüskét,
S érinthetném, mi megvéd,
Lelkednek finoman szőtt selymét.
Könnyű rétre bár ne vágynék;
Megöl ott a végtelen játék.
Nem süt a nap sem oly szőkén,
Átkozott fényétől megvakult már elmém.
Könnyeimet elsírtam mind, látod.
Fonnyadva álmodom üresen az álmot.
Ha feladsz engem a harcomban,
Elfogadom: így jól van.
De félek, mert emlékszem még,
Milyen is a nélküled-lét.

Érzések, mik nemes bársonyba öltöztetett szavak dísz serege sem fejt ki.
A szívem, mit érez, hogy mondjam el Ő neki?
Miként, s tán a lényeget.
Hisz igazakat ejt minden lélegzetem.
Emberöltőnyi szeretettet oda adom A Nőnek.
Nála gyönyörű, harang szón zeng.
S ha zeng !
Ó, ha dalra fakad,
Őt dicsőíti minden akkord dallam.
A dalnál nem áll meg, annál hatalmasabb erő ez.
Hisz ha vele lehetek, egész ember lesz e test.
S ha egészé válik, egészé teszlek,
Együtt minden valóság lehet.

A halál reám szólt
És kaszát felém nyújt
Ily szavakat nekem mondva
Gyere Ádám, gyere máshová

Elviszlek én téged máshova
Nyomorúságba, boldogságba
Hiába ellenkeztem
Ezt én meg nem tehettem

Sírtam mint egy vízesés
Nem lesz itt kőbe vésés
Kérdtem én ezerszer
Mit tehetnék életért?

Hiába beteges az élet
De boldogság is csak itt éled
Soha ne sirass engemet
Mert lát engem az aki szeret.

Szüntelen némaság ejt rabul engem
Tekintettemben örök magány
A szavakat rég összeszedtem
Hátha elfojtja bennem a halál!
Keserű íze van minden hangnak
Mely torkomban alszik éjszakákon át
Neki rohannék egy penészes falnak
Csak hogy újra csókolhassam a szád
Hallgatok, míg lehet! Félek
Ha nem ezt teszem,
Elveszítelek először téged
Majd elveszítem végleg az eszem
Az őrülettel ülünk itt csendben
Nézzük egymást szüntelen
Egy elvarázsolt cseresznyés kertben
Melyben tátong egy bús verem
Szótlan vagyok már napok óta
Pedig neved suttogására készülök
Rég óta vágyom egy szóra
De ha kimondom, megszédülök
Így hallgatok, míg lehet! Reménykedem
Hogy nem öl meg a bús magány
Hogy egyszer megtalálom helyem
Hogy viszont szeret az a barna lány