Egy nyári reggelen bekopogtál,
bár zord,és goromba voltál,mégsem morogtál.
Olyan hirtelen jöttél,
és sok jóval nem is kecsegtettél.
Nem beszéltél,kegyetlen voltál,és néma,
és én úgy terültem ki,mint egy rémült béna.
Sírva könyörögtem,hogy ne bántsál,
de te az eszközökbe nem válogattál.
De erős voltam,és dühös harcos,
te meg brutálisan morcos.
Nem adtam fel a reményt,
és te láttad rajtam,hogy ez a nő nagyon kemény.
Kértelek,hogy hagyjál békén,
és te némán engedelmeskedtél.
Már nem vagyok beteg,vidám vagyok,
a mogorva látogató így végleg elhagyott.

Egyedül vagyok.
Magányosan, elhagyatva.
Sűrű csend vesz körül.
Légy sem zümmög, mégis hallok valamit.
Lassan becsukom a szemem, félek.
Keresem a zaj forrását, nem hallok mást,
Csak az agyam zakatolását.

Dolgozik izzón, lázasan.
Egy halvány fénypontot látok messze,
Gondolatban odalopózom közelebbre.

Hunyorgok, elvakít.
Kis cikázó kockák suhannak el előtte.
Figyelek.
Várok, míg a szemem megszokja a fényt.
S ekkor látom, egy film pereg.

Belenézek.
Fájó, ám mégis szép emlékek.

Szívem egyre hevesebben ver.
Egy hirtelen rándulás.
Ébren vagyok.
Verejtékben úszik a testem.
Most jöttem rá, mindent elvesztettem.

Éltem egy világban, mely színekkel volt teli,
Most szurok van mindenütt.
Éget, forró.
Mintha a pokol lenne.
Nem hasonlít szerelemre.

Vágyakozok. El innen, vissza a múltba.
De valami nem enged.
A valóság az, az taszít vissza.

Nem vagyok nyugodt. Nyomást érzek a szívembe
Egy könny törne elő, de ellenkezek, minden erőmet bevetve.
Még bírom, érzem már nem sokáig.
Győzött az érzés, s a könny legördül egészen a számig.

Megízlelem, nem sós, hanem keserű.
Vajon éri-e ajkam még éltető nedű?
A csókra gondolok. Édes, ízletes, álomszerű.

Fáradt vagyok.
Könnyben úszó arcomra rátelepszik az álmosság.
Hiába alszom, az agyam mégis zakatol tovább.

Kinek gondoltok, amikor rám néztek?
Mit láttok? Kit láttok, nővérek?
Egy fura öreget, nem annyira bölcset,
Mit lát, mit csinál - ő nem is tudja már.
Elejti a falatot. Ha hangosan szóltok,
Hogy "Próbálja meg!" - választ sem kaptok.
Hogy ti ott vagytok, mintha neki fel se tűnne,
Eltűnik mindig a zoknija, cipője...
Kénytekre-kedvtekre átadja önmagát,
Fürdetés, etetés tölti ki a napját.
Ezt gondoljátok? És ezt látjátok?
Szemetek nyissátok: hisz? ez nem én vagyok!
Megmondom, ki vagyok: ki csendben meghúzódva
Megteszem, eszem is, mint a nővér mondja?
Apámnak, anyámnak kicsi fiacskája,
Szerető fészkében egyik fiókája.
Szárnyra kelő kamasz, jövő álmodója,
Szerelmes társának boldog bevárója.
Húszéves vőlegény: szívem nagyot ugrik
Esküm emlékére, mit tartanom illik.
Huszonöt évemmel, magam is apaként
Őrzöm kicsinyeim boldog otthon keblén.
Harmincéves férfi: ó de gyorsan nőnek!
Téphetetlen szálak minket összefűznek.
Negyven lettem: kirepültek, üres már a fészek,
De marad a párom, így nem hullanak könnyek.
Ötven éves lábaimnál kisbabák játszódnak,
Nagyszülők lettünk már, unokáink vannak.
Majd sötétség jő rám: feleségem meghalt.
Jövőm eddig fény volt, mit most a rém felfalt.
Gyermekeim most már nélkülem megállnak.
Múlt szeretet jár át, évek, mik elszálltak.
Most már öreg vagyok. Kemény a természet.
Az idős ember vicces. Vicc csak az enyészet.
A test, a kellem, erő széthullik, elillan,
Kő maradt, ahol rég mondták: a szívem van.
Ám az éltes testben ott belül fiatal
Vagyok még. Tépett szívem duzzad:
A múlt sok örömet és fájdalmat visszaad.
Újraélem szerelmünket, hosszú életünket,
Túlságosan gyorsan elszállt éveinket.
Elfogadom szépen, hogy minden elmúlik.
Nyisd hát ki a szemed, láss túl azon, mi vén:
Nézz csak meg közelről: hát EZ vagyok én!!

(A verset egy ausztrál vidéki város kórházának idősotthonában elhunyt idős férfi írta. Fordította: Barsi Boglárka)

Veled vagyok boldog,
Neked nincs más dolgod,
hagyd, hogy szeresselek,
lelked része legyek.

Szíved átkarolom,
szeretettel tartom,
stólával megkötöm,
Benned gyönyörködöm.

Hagyj szívedben lakni,
leszek egy falatnyi
kenyér a lelkedben
úszó szeretetben.

Te velem szemben, én szemben Veled,
megigéz engem a tekinteted.
A szíved igaz, mindig hű marad,
tiszta vagy belül, lelked rám tapad.

Szemed, s a szemem egymásba néznek,
összeakadnak a tükörképek.
Szememben vagy, s én a szemedben vagyok,
könnyeket csalunk, ők oly boldogok.

Nevetve hullnak, arcok pirulnak,
ajkunkon mosoly, összesimulnak.
Szorosan ölelsz, visszaölellek,
összetapadnak a tekintetek.

Te vagy a tükröm, magamat látom,
én a Te tükröd, maga az álom.
Egy, s ég, mi köztünk sohasem szakad,
Mi Egyek vagyunk, s ez így is marad.